Urbán Józsefet a 2015-ben Esztergomban megrendezett 47. egyetemes káptalan a rend ázsiai cirkumskripcióért felelős generálisi asszisztensévé választotta. A korábban Szegeden és Pesten tevékenykedő szerzetes közel három éve járja az európai ember által gyakran csak a filmekből vagy az internetről ismert egzotikus területeket, ahol nemrégiben telepedett meg a rend, de máris számos taggal rendelkezik, iskolákat tart fenn és plébániákon szolgál egy számunkra távoli kultúrában. A közelmúltban életútjának új állomásáról Szathmáry Melinda beszélgetett vele.
-Mit jelent pontosan a rend Ázsiáért felelős generálisi asszisztensének lenni? Milyen feladatok, tevékenységek kötődnek e megbízatáshoz?
-Alapvetően két csoportba osztható feladatokkal jár generálisi asszisztensnek lenni. Az egyikbe azok tartoznak, amelyeket a rendi vezetői csapat tagjaként kell elvégeznem. Ide sorolhatók a különféle megbeszélések, találkozók, vagy akár olyan dolgok, mint egy pedagógiai kongresszus megszervezése és levezénylése. A másik csoportot azok a feladatok alkotják, amelyek közvetlenül az ázsiai rendtársakat érintik: látogatások, képzések és találkozók szervezése, vagy simán csak jelen lenni nemcsak köztük, hanem számukra.
-Utazásai során mit élt meg, milyen benyomások érték egy indiai, vietnámi, kínai, japán vagy fülöp-szigeteki tartományban? Milyen ezen országokban a „piarista valóság”?
-Nemrég egy dokumentumfilmet néztem a vietnami háborúról. Az első rész után abba kellett hagynom, annyira felkarvart, ahogy arcul ütöttek egy vietnami srácot, akinek a vonásai az egyik rendtársunkéra emlékeztettek.
Meghatározó élményem az, ahogyan megnyílnak előttem az arcok, és ami korábban idegen volt, ismerőssé válik. Már nem azt látom csak, hogy mindenki egyforma, hanem elkülönülnek a tekintetek, személyessé válnak. Lassan talán azt is megtanulom, hogy biztonsággal meg tudjam különböztetni, ki vietnami, ki japán, ki indonéz vagy kelet-timori.
A látás tanulása, látni tanulni, érteni, amit látok: úgy élem meg, hogy ezzel a feladattal kell megbirkóznom. Szeretném megérteni, hogy mi az, amit látok. És ez igazából azt jelenti, hogy szükségem van mélyebben látni, többet látni, összefüggéseket meglátni. Jelenlét és azonosulás kell ehhez.
Ugyanez a jelenlét és azonosulás teremti meg azt a közeget, amelyben új, helyi piaristák tudnak teremni. És talán az a legizgalmasabb, hogyan is lehet úgy jelen lenni és azonosulni, hogy közben az ember megtartsa azt a fajta kívülállását és idegenségét, amely az evangéliumból következik. Ahogy a Diognétosznak írt levél mondja a keresztényekről: „Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; […] bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra.” Nekem, bármilyen furcsán hangozzék is, ennek a tanulása a legérdekesebb.
-Fiatal piaristaként többen mondták Önről, hogy a „srác, aki nem hagyta el a nagykörutat”. Az új pozícióval mi az, amit el kellett hagynia, s mi az, amit „nyert”?
-A világomat veszítettem el, és megnyertem helyette a világot. Az irodámban egy Ázsia-térkép lóg a falon, az egyik pesti barátomtól, tanártársamtól kaptam. A térkép hajtogatva volt korábban, aminek a nyomai most is látszódnak, így pontosan meg tudom mondani, hogy ebben a térképészeti nézetben Európa az egésznek egy tizenhatoda. Szóval elég kicsi. És aztán ha azt is figyelembe veszem, hogy ebből mennyi az, ahol mi, piaristák jelen vagyunk – akár Európában, akár Ázsiában –, és ugyanakkor ezt a keveset is bejárva mennyi mindent láttam, akkor tényleg csak azt tudom mondani, hogy a világ hihetetlenül nagy és színes, felfoghatatlanul tágas.
-Egy korábbi találkozásunkkor a digitalizálódó világról és az ehhez kapcsolódó pedagógiai folyamatok átalakulásáról is beszéltünk. A magyar tartományban idén elindult egy 4 piarista intézményt érintő digitális pedagógiai program uniós forrásból. Ön szerint miként formálja a felnövekvő nemzedéket a digitalizálódás? Nehezebb-e így pl. a fokozódó „hír és információzajban” Isten szavára figyelni? Az ázsiai tartományokban milyen folyamatok zajlanak e tekintetben?
-Azt gondolom, hogy leginkább a figyelemről érdemes elgondolkodni. Csíkszentmihályi Mihály írja, hogy a figyelem korlátozott erőforrás, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mire fordítunk figyelmet. Az új eszközök új módon törnek be egyéni és közösségi kapcsolati tereinkbe, és váratlan erővel kötik le a figyelmünket. Ez az új helyzet mindnyájunkat érinti, nem csak a fiatalokat. Sajátos nehézsége annak lehet, akinek emléke sincs arról, hogy lehet másként, visszanyúlni sem tud olyan helyzethez, amikor a figyelme egy valamire összpontosult, és ezért teremteni és tanulni, személyesen kapcsolódni és újat befogadni volt képes.
A feladat ezért mindnyájunk számára ugyanaz: megtanulni ebben az új környezetben is odafigyelni egymásra, magunkra, a másikra, a másra, a Teljesen Másra. Közös tanulás ez, egyedül ezt sem lehet tanulni. Az ezt a tanulást célzó pedagógiai programok sosem csak arról szóltak, hogy behozzuk az előtte zsigeri alapon a rossz megszemélyesítőjévé tett eszközt a tanterembe, hanem valójában mindig egyfajta „tabutlanítás” történt. A struccpolitika helyett a nehezebb, de egyetlen utat választjuk: tudomásul vesszük, elfogadjuk, bevalljuk a valóságot, és a valóságnak megfelelő válaszokat keresünk.
-Miben látja a rend legfontosabb feladatait az elkövetkező évtizedben?
-A legutóbbi, a 2015-ben Esztergomban tartott rendi káptalan 9 úgynevezett „életkulcsot” fogalmazott meg: a hivatás kultúrája, a növendéknevelés, a közösségi élet, az állandó képzés, a szolgálatunk, a részesedés, a felelősségteljes gazdálkodás, a növekedés és megerősödés, a Kalazancius személyéhez kapcsolódás.
Figyelemre méltó ez a megnevezés, amely a magyar fülnek különösen hangzik. A spanyol „claves de vida”, életkulcs kifejezés a régebben használt politika vagy irányvonal szó helyén szerepel. A szóválasztás abból a meglátásból fakad, hogy nem egyszerűen feladatok állnak előttünk, hanem az életre nyíló ajtók, amelyeket ezekkel a kulcsokkal – „feladatokkal” – megnyithatunk. Jézus Lelke arra hív minket, hogy lépjünk át ezeken az ajtókon, és induljunk el az ajtók mögötti utakon, adott esetben akár úttalan utakon. Vagyis arra is számíthatunk, hogy úttörők leszünk, nekünk kell utat vágnunk az élet felé. Ez Jézus követésében nem szokatlan, hiszen ez a követés „imitatio”, vagyis tanulás, nem gépiesen végrehajtható, hanem valóban emberhez méltó, személyesen ránk szabott és nekünk szánt feladat elvégzése. Talán a legegyszerűbben azt mondhatnák, hogy az életkulcsok azt rögzítik, mit jelent, miben áll nekünk, piaristáknak itt és most Jézus követésében élni.
Első látásra soknak tűnhet ez, mégis ezek így, együtt rendszert alkotnak, ahol is fontos, hogy minden elemet figyelembe vegyünk, és így szert tegyünk egy új térlátásra. Hadd mondjak egy példát! Ázsiában járva mindig azt kérdezik tőlem, amikor Magyarországról érdeklődnek: mennyi hivatás van nálatok? Itthon pedig, ha Ázsiáról mesélek, az első kérdések egyike: hány iskolánk van? Mindkét kérdező a saját piarista világából indul ki, ezért kérdez az egyik a hivatásokra, a másik az iskolákra. Véletlenül persze olyasmire kérdez mindkettő, amiben a másik a számok tükrében gyöngén áll. Ez kezdetben zavart, de egy idő után rájöttem, hogy ami mindkét kérdezőnek fontos, az az élet, az elevenség, a növekedés, a jövővel terhes jelen. És valójában azt kérdezik: van élet? Áldásos a jelenünk?
Ha magunknak ezt a kérdést tesszük fel: „Van nálunk élet? Hol tapasztalok áldást? Élek, élünk, elevenek vagyunk? Mikor, milyen helyzetekben?”, akkor azt hiszem, egykettőre megnyílik a szemünk az életre, és hamarosan arról is elkezdünk beszélgetni, hogy miben kellene változnunk: feladatokat – „életkulcsokat” – fogunk meglátni. Érdemes kipróbálni, és biztos vagyok benne, hogy ha nem kerül is szóba mind a kilenc életkulcs, nagy lesz az átfedés.
-A piarista rend alapítójától, Kalazanci Szent Józseftől idézzük ezt a sokszor ismételt mondatot: „Rómában megtaláltam Krisztus szolgálatának számomra legjobb módját a szegény gyerekek szolgálatában, és ezt el nem hagynám semmiért a világon.” Megosztana valamit abból, amit megtalált a piarista világban, és nem hagyná el semmiért a világon?
Kalazancius ezt a mondatot egy olyan beszédhelyzetben mondta, amikor az „ezt elhagyni valamiért” opció valóságos volt számára. Pontosabban, amikor már éppen döntött arról, hogy mégsem hagyja el Rómát. Kalazancius tehát egy úton előrejutva jutott el ehhez a mondathoz. A szavai erre a megtett útra utalnak, vagyis azt akarják kifejezni, hogy maga mögött hagyta „a világon minden mást”. Nem arról van tehát szó, hogy a döntése szakítószilárdságát vizsgálgatná, hanem elmondja az Isten-tapasztalata történetét.
Nekem is szükségem van úgy fogalmazhatni, hogy abban egy útról legyen szó, haladásról valami felé, az én Rómámfelé. Nem szívesen beszélek az elköteleződésem megdönthetetlenségéről, helyette inkább úgy, ahogyan Kalazancius, egy folyamatról. Folyamatosan tartok a piaristaság felé, és ezért talán ez lenne az én mondásom: A piaristaságban, ebben a fajta Istenhez kapcsolódásban, amelyet Kalazancius tett lehetővé, egyre több kincset fedezek fel, egyre gazdagabbá válik nekem, egyre több és mélyebb értelemmel telik meg. Lassan-lassan meglátom talán a szegény gyerekeket is, meglátom, hogy velük találkozva Jézussal tudok találkozni. A gyerekek tesznek minket piaristává, ahogy annak idején Kalazanciust is. Egyre jobban, egyre nagyobb evangéliumi erővel hív ez a helyzet, amelyben a gyermekek tekintete arra bátorít, hogy merjek elhagyni „mindent a világon”, ne keressem a biztonságomat másban, pontosabban hogy ne keressem a biztonságom. Vágyom arra, hogy rátaláljak a szabadságra. És ez a helyzet – a piarista léthelyzet, a „Róma” – ennek az ígéretét hordozza.
Szeretnék Róma felé haladni.
Forrás: SZATHMÁRY MELINDA - URBÁN JÓZSEF SP/piarista.hu
