Rabszolgák? Diákkori történelemkönyvünk képei jutnak eszünkbe, amik távoli földrészek régi idők homályába vesző eseményeit ábrázolják: megláncolt színesbőrű emberek, akikre az vár, hogy valaki megvásárolja és dolgoztassa őket. Nincs semmijük, csak a munkaerejük. Nem dönthetnek a sorsuktól, meg vannak fosztva emberi méltóságuktól. Iskolásként bizonyára sajnáltuk őket és megkönnyebbülten gondoltunk arra, milyen jó, hogy manapság ilyen nem fordulhat elő, főleg nem a mi kontinensünkön, a mi hazánkban. Így aztán nem vesszük észre – és sokszor nem is akarjuk észrevenni a köztünk élő rabszolgákat. Igen, ma, itt Magyarországon.
Amikor a sántító, mankós, koldus, a karján csecsemőt tartó nő vagy az a gyerek, akinek ilyenkor iskolában lenne a helye, a piros lámpánál megálló autók között botorkálva kéreget, s talán magyarul csak néhány szót tud, gyaníthatjuk, hogy nem önszántából teszi. Szomorúsága, kétségbeesése, könyörgése őszinte lehet, mert akinek „dolgozik”, sokszor brutálisan megtorolja, ha nem hozza a nap végére az elvárt összeget. Amit neki adunk, végső soron a „munkáltatójának” adjuk.
Nincs ez másként a szexuális kizsákmányolás áldozatainak esetében. Hozzánk keleti irányból, Ukrajnából, Romániából, távolabbi ázsiai országokból, hazánkból pedig nyugatra kerülnek fiatal nők, sőt kiskorú lányok, akik a szexuális szolgáltatásaikkal megkeresett pénzt nem tarthatják meg maguknak: futtatóik, sokszor fogvatartóik azonnal elveszik tőlük. A kihasználtak esetében azonban ne csak külföldiekre gondoljunk: egy nyolcadik kerületben dolgozó, a prostitúció áldozataival foglalkozó szakember elmondása szerint egyes családokban a tizennégy-tizenhat éves lányokat saját családjaik kényszerítik arra, hogy áruba bocsássák testüket. Ebbe nőnek bele, természetes elvárás, hogy így járuljanak hozzá a család költségvetéséhez.
Sokszor esik szó arról, hogyan csapnak be megtévesztő hirdetésekkel embereket, akiknek külföldi, jól jövedelmező munkát ígérnek, „megelőlegezik” az utazás és a kinti szállás költségeit, aztán odaérkezve először „le kell dolgozni” a útiköltséget, a szoba árát (ami nem olyan, amilyennek ígérték, ráadásul másokkal is osztozni kell rajta), és hamarosan kiderül, hogy a törlesztendő összeg olyan magas, hogy a napi munkadíj gyakorlatilag mind a „munkaszervezőkhöz” vándorol. Mire az áldozat észbe kap, gyakran az irataitól is megfosztották, mivel valamilyen ügyintézés ürügyén elkérték és nem adták vissza. Teljesen kiszolgáltatva dolgoznak úgy, hogy elhitetik velük, hálásak lehetnek a külföldi munka lehetőségéért. Igen, ilyen esetekről hallottunk, olvastunk, sajnáljuk, hogy honfitársaink ebbe a helyzetbe jutnak távol az otthonuktól. Az azonban nem szokott fölmerülni bennünk, vajon hogyan került hozzánk, mennyit és mennyi pénzért dolgozik egy-egy üzlet polcait feltöltő, vagy a raktárban pakoló, meghatározhatatlan korú, Ázsiából származó munkás, aki nem beszéli a nyelvünket. Teljes kiszolgáltatottságában tudna-e, merne-e segítséget kérni, ha változtatni akarna a helyzetén?
A „csicskáztatás” szó gyakorlatilag magában foglalja mindazt, amit a modern kori rabszolgaság takar: a személyi szabadságtól való megfosztása és munkára kényszerítése mellett az egyén más személy tulajdonaként kezelése, tárgyiasítása. Kezdetben jól hangzó ígéretekkel rá lehet venni valakit, hogy ott dolgozzon ahol szállást, teljes ellátást kap. Ha fölszámolta, vagy azelőtt nem is volt lakása, jó ajánlatnak tűnik. Aztán hiába derül ki, hogy sem a munkakörülmények, sem a fizetés nem megfelelő, nincs hova hazamennie. Az esetleges bántalmazásnak nincs tanúja, de amúgy is értésére adták, ha panaszkodni mer, azt nagyon megbánja.
Mi az, ami fölött nem lenne szabad szemet hunynunk?
Minden, ami az emberi személy épségét sérti: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lelki kényszer alkalmazása; minden, ami az emberi méltóságot sérti: az embertelen életkörülmények, az önkényes fogvatartások, deportálások, rabszolgaság, prostitúció, leány- és fiúkereskedelem, a lealacsonyító munkakörülmények, melyek a munkásokat a haszonszerzés puszta eszközévé teszik, s nem szabad és felelős személyeknek tekintik: mindezek és hozzájuk hasonlók kétségtelenül szégyenletes gaztettek, s miközben tönkreteszik az emberi civilizációt, inkább az elkövetőiket szennyezik be mint azokat, akik elszenvedik a jogtalanságot, és a legnagyobb mértékben ellenkeznek a Teremtő tiszteletével – olvassuk az egyházi dokumentumban. (Gaudium et spes, 27.)
Ha észre is vesszük, hogy valaki a látókörünkben a modern kori rabszolgaság valamilyen formájának áldozata, miért nem jelentjük a hatóságoknak, miért nem próbálunk segíteni rajta?
– Annyi nyomorúságot, fájdalmat, szegénységet látunk a tévében, vagy tapasztalunk élőben, hogy immunissá váltunk. Ahogy képesek vagyunk elmenni a földön fekvő ember mellett, úgy nem teszünk föl kérdéseket egy riadt tekintetű, magyarul nem beszélő dolgozó vagy utcai kéregető láttán sem.
– Felmentjük magunkat az alól, hogy tegyünk valamit, mondván: úgysem tudok a helyzetén segíteni. Különben is, jelentsem a rendőrségen? (Igen, egy ezzel a kérdéssel foglalkozó konferencián a rendőrség képviselője erre biztatta a hallgatóságot!)
– Arra gondolunk: igazából az ő hibája, hogy ebbe a helyzetbe került. Miért nem volt körültekintőbb, miért hitt az ígéreteknek, miért adta ki a kezéből az iratait, miért ment olyan országba, ahol nem beszéli a nyelvet és nem tud segítséget kérni? Ha ennyire megvezethető volt, ilyen rossz döntéseket hozott, úgy kell neki, megérdemli, majd tanul belőle.
– Nem hisszük el, hogy nem önszántából van abban a helyzetben, amiben van. Ha nem jó neki, miért nem száll ki?
Mert még ha meg is tudna szökni, el is tudná mondani, mi történik vele, az esetek többségében ő maga sem látja értelmét a segítségkérésnek. Olyan lelki állapotba kerülhetett, amelyikben már semmi reményt nem fűz ahhoz, hogy az élete megváltozhat. A jelenlegi, alig elviselhető helyzet legalább már ismerős: nincs ereje ezt feladni az ismeretlen jövőért, amiben nem lát kapaszkodót, nem hiszi, hogy jobb lehet. Valószínűleg az idők során maga is elhitte, hogy értéktelen, hogy alkalmatlan, érdemtelen arra, hogy jobb sorsa legyen. Helyette, fölötte hozták meg a rá vonatkozó döntéseket, már képtelennek érzi magát, hogy saját kezébe vegye az ügyeit. Szakember segítsége nélkül valószínűleg nehezen is sikerülne.
Hazánkban is működik már az a szervezet, ami SOLWODI néven alakult 1985-ben. Az elnevezés a SOLidaritywith WOmen in DIstress – szolidaritás a szükségben lévő nőkkel – rövidítésből származik.
Az alapító szerzetesnő afrikai szolgálata során olyan lányokkal és nőkkel találkozott, akiket a szegénység prostitúcióra kényszerített. A szervezet Németországban tizenöt tanácsadóközponttal, egy befogadó állomással és hét védett házzal szolgálja azokat a lányokat és nőket, akik az emberkereskedelem, a kényszerprostitúció, a családon belüli erőszak vagy kényszerházasság áldozatai.
Magyarországon a SOLWODI Hungary 2017-ben különböző rendhez tartozó szerzetesnők összefogásával alakult meg. Szolgálata hatékonyságát a partnerszervezetekkel való együttműködés segíti, országokon belül és kívül. Érzékenyítő események által törekszik a társadalom figyelmét felhívni az áldozatok emberi és istengyermeki méltóságára.
Senki sem tehet úgy, mintha nem lenne megszólítva a bűnszervezetek által fenntartott új rabszolgaság által, amelyben a férfiakat, a nőket és gyerekeket úgy vásárolják, adják-veszik és foglalkoztatják, mint a kényszermunkásokat az építőipar, a mezőgazdaság, a halászat, vagy éppen a többi foglalkozások területén. Még napjainkban is mennyi kiskorú katonát toboroznak és kényszerítenek gyermekkatonának a harci csapatok? Hány ember válik a szervkereskedelem, a kényszerkoldulás, a szexuális kizsákmányolás áldozatává? (Ferenc pápa, 2016.)
Magyarországon hány ember élhet modern kori rabszolgaként? A Global Slavery Index öt évvel ezelőtti becslése szerint 36 ezerre tehető hazánkban az emberkereskedelem, adósrabszolgaság, kényszermunka és -házasság áldozatainak száma, beleértve a külföldön dolgoztatott szexmunkásokat vagy a csicskáztatás áldozatait is. Itt élnek közöttünk.
Forrás és fotó: https://szemlelek.net