Hétéves koromban voltam elsőáldozó és tizenegy évesen bérmálkoztam. Nagyon hamar részesültem a szentségek jótéteményeiben. Gyermekként egészen természetes volt, hogy templomba járjak, vagy hogy bemagoljam a latin nyelvű szövegeket a ministráláshoz. Kamaszként erős krízisbe került a hitem, ateista lettem. Hátat fordítottam Isten házának, egyre nőtt bennem a sötétség, meggyőződésemmé vált, hogy az életnek nincs értelme és hogy minden hiábavaló. Elméleti fizikusnak készültem, közel álltak hozzám a természettudományok, úgy gondoltam, hogy csak az anyag, a matéria van. Messze kerültem Istentől.
1968 telén elegem lett a tanulásból. Érettségire készültem, hatalmas volt a nyomás, abban reménykedtem, hogy behívnak katonának és két évig a könyvek felé sem kell majd néznem. De nem soroztak be. Egy hideg decemberi estén hosszan és céltalanul gyalogoltam a városban. Átfagyva, a hideg elől a Villányi úti Szent Imre templomba húzódtam be. Úgy terveztem, pár percet leszek csak ott, épp csak átmelegedek egy kicsit. A szentmise már véget ért. Leghátul álltam, a távozó embereket néztem, hallgattam, ahogy a sekrestyés már a kulcsait zörgeti. Ott álldogálva hirtelen azt észleltem, hogy ami addig nyomasztott, nincs sehol, hogy béke és öröm tölt el, hogy az élet szép és mindennek értelme van. Nem történt semmi, mégis minden ok nélkül akkor valami végérvényesen megváltozott bennem.
A boldogtalankodást, amit évekig magamban cipeltem, nem felejtettem el. Feladatomnak kezdtem tekinteni, hogy más boldogtalankodóknak adjam tovább, amit megtapasztaltam. Az elméleti fizika helyett filozófiai és teológiai tanulmányokba kezdtem nagy élvezettel. Megtartó erőt és kapaszkodót jelentett, hogy már a szeminárium ideje előtt a Regnum Marianum közösség tagja lettem. Ezt akkor titokban kellett tartani, hogy ki ne dobjanak a papnevelő intézetből.
Kevéssel a pappá szentelésem előtt meglátogatott édesanyám. Boldog volt és izgatott. Én megvontam a vállam és – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy pap leszek – csak annyit mondtam neki: ennél jobbat nem tudok. Mi lehet érdekesebb feladat, mint közösséget építeni olyan korban, amikor az egyház, a hívek és a papok atomizálásán dolgozik az állam? Édesanyám évtizedekkel később bevallotta, hogy akkor nagyon megijedt. Tényleg elég-e ennyi egy élethivatáshoz? Azt hiszem, igen. A felszentelésem óta eltelt közel félszáz évre tekintve most is csak azt mondhatom: a magam számára jobbat nem tudok.
Persze, az út attól is szép, hogy nem mindig könnyű és egyenes. 1981-ben erőt vett rajtam az érzés, hogy nem vagyok a helyemen. Öt plébánián szolgáltam addig, hét év alatt. Egyre intenzívebben munkált bennem, hogy máshogy kellene tevékenykednem, hogy másutt kellene lennem. Foglalkoztatott a szerzetesség is. Úgy éreztem viszont, hogy a tanításra nem kaptam hivatást, ezért a szocializmus évei alatt működő rendek – a bencések, a ferencesek és a piaristák – nem jöttek szóba. Útra keltem, hogy fölleljem a helyem. Nem az éjszakába indultam, mint egykor, kamaszként, hanem „világgá mentem”. Mindenemet szétosztogatva, egy kicsi csomaggal vágtam neki az ismeretlennek. Egy évet Belgiumban töltöttem. Vártam, milyen hatással lesz rám, hogy kiléptem az anyanyelvem, kultúrám megszokott világából, mindabból, amiben addig éltem. Mikor eltelt a döntés kiérlelésére magamnak kiszabott idő, elvonultam egy luxemburgi monostorba dönteni, majd kértem fölvételemet a jezsuita rendbe. Kanadába repültem, mert ott volt a magyar újoncház, vagyis noviciátus. Utam az Újvilágban folytatódott tehát.
A missziós teológia megtérésemtől fogva érdekelt. A szeminárium első évétől afrikai és dél-amerikai misszionáriusokkal leveleztem, rengeteget olvastam, előadásokat tartottam a témában. Arra mégsem gondoltam, mennyire meghatározza majd egész életemet papi jelmondatom: „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók”, mondja Jézus (Jn 10, 16). Azokban az években, amikor az egyházat a templomok falai közé akarták zárni Magyarországon, a vallást pedig magánügynek mondták, számomra azt jelentették a János evangélista által lejegyzett szavak, hogy Jézusnak minden emberhez köze van. Ez határozta meg mindennapjaimat többek között mint A Szív főszerkesztője, kiadója és hazatelepítője, mint a Szent Ignác Kollégium első jezsuita vezetője, A Szív Szentjánosbogár álmodója, a Manréza Lelkigyakorlatos és Konferenciaközpont alapítója vezetője vagy mint a Párbeszéd Háza igazgatója.
Forrás és fotó: jezsuita.hu