A Magyar Nemzet hétvégi Magazinban könyvajánló Szelke László tollából, Embermentő nővérek címmel
Az 1897-ben, Bázelben született Hildegard Gutzwiller Sacre Coeur nővérnek, a Mikszáth Kálmán téri Sophianum házfőnöknőjének 1944 karácsonyától 1945 húsvétjáig írott, most közreadott, kis terjedelmű naplójából a budapesti zsidók mentésébe aktívan bekapcsolódó Szent Szív Társaság hétköznapjaiba és ünnepnapjaiba nyerhetünk bepillantást. A Szent Szív Társaságot az 1925-ben szentté avatott Barat Magdolna Zsófia alapította 1800-ban Franciaországban. A rend legfontosabb célja az volt, hogy bentlakásos leányiskoláiban a növendékeket magas színvonalú oktatásban részesítsék, lelki fejlődésüket a hitélet szilárd alapjain biztosítsák, hogy később a családjaikon keresztül hozzájárulhassanak a társadalom keresztény szellemű megújításához. A Szent Szív Társaság 1883-ban érkezett Magyarországra, a Sophianum alapítására 1917-ben került sor, amely egészen az egyházi iskolák 1949. évi államosításáig ezen falak között működött. 1944-ben a Hildegard Gutzwiller vezette Sophianumban a német megszállást, majd a szövetséges bombázást követően még tavasszal bezárták az iskolát, majd ezt követően az apostoli nunciatúra és a svájci követség védelmét is élvező épület már ősszel aktív szereplője lett a budapesti embermentő akcióknak. A Sacre Coeur nővérek bátor helytállásukkal több száz zsidó életét mentették meg ezekben a különösen nehéz hónapokban. Hildegard Gutzwiller és társai szeretettel fordultak a zsidó menekültekhez, a legnagyobb szorongattatásban és sötétségben is erőt merítettek a hitükből, pedig az épületet a tél folyamán egyre pontosabb találatok érték. A Sophianum házfőnöknőjének, Hildegard Gutzwillernek 1995-ben a Világ Igaza címmel is elismert tevékenysége szervesen kapcsolódik tehát a náciellenes katolikus szellemi ellenállás és embermentés magyarországi történetéhez, neve jogosan és méltán kapcsolható Angelo Rotta, Salkaházi Sára, Slachta Margit, Apor Vilmos, Márton Áron, Mindszenty József vagy az 1944 tavaszán még igen óvatosan, ám 1944 őszén már annál bátrabban fogalmazó Serédi Jusztinián személyéhez. A könyv küldetését Erdő Péter bíboros, prímás, az Esztergom-budapesti Főegyházmegye érseke a kötet ajánlásában ezekkel a szavakkal fogalmazza meg: "Legyen példájuk és tanúságtételük kitörölhetetlen része népünk és egyházunk emlékezetének!"
(Jörg Gutzwiller: Szelíd erő. Hildegard Gutzwiller - Egy bátor keresztény, aki zsidókat mentett meg. Ford.: Hortobágyi-Bogdán Ildikó. Új Ember Kiadó, Budapest, 2015. Ára: 980 forint)
A Sacré Coeur nővérek május 25-én emlékeznek alapítójuk, Szent Magdolna Zsófia halálának 150. évfordulójára. Június 4-én mutatják be a „Szelíd erő” címmel megjelent kötetet, amely a Világ Igaza díjjal kitüntetett házfőnöknő, Hildegard Gutzwiller nővér életét mutatja be - tájékoztat a Magyar Kurír.
A Szent Szív Társaság 1883-ban érkezett Magyarországra. A nővérek jelenleg két házban laknak Budapesten. Szilágyi Erzsébet a zugligeti központban él, Paál Judit pedig a Mese utcai házban – kettőjüket kérdeztük a társaság múltjáról és jelenéről.
– Idén 150 éve, hogy meghalt a Szent Szív Társaság, vagyis a Sacré Coeur nővérek rendjének alapítója, Barat Szent Magdolna Zsófia. Ki volt ő, milyen alapokra építette a rendet?
Judit: Magdolna Zsófia a 18. század végén született, a francia forradalom idején volt kislány. Nála tizenegy évvel idősebb fivére, Louis lett a keresztapja, aki annyira komolyan vette a keresztapai felelősséget, hogy tanári feladatai mellett húgát is elkezdte tanítani. Zsófia korát meghaladó műveltségre tett szert, latinul, görögül és több élő nyelven is olvasott. Az Úristen munkálkodása van benne ebben: ennek a csendben elkezdődött folyamatnak később lett nyilvánvalóvá az értelme. Zsófia mély és bensőséges kapcsolatba került Istennel. Amikor bátyját ezekben a nehéz történelmi időkben letartóztatták, és nem tudták, hol van, buzgón imádkozott érte a család. „A legnagyobb szükségben a végtelenségig nő a bizalom” – mondta később, a második világháború idején Hildegárd nővér. Egybecseng ez azzal, ami a Barat család életében is fontos volt: nincs más, akihez fordulhatunk, csak Isten végtelen szeretete, még ha nem is értjük egészen. Magdolna Zsófia kármelita szeretett volna lenni, de abban az időben betiltották a szerzetesrendeket. Megértette, hogy más feladata van. Történelmi pillanat volt, amikor 1800. november 21-én három társával együtt fogadalmat tett. Ezt a pillanatot tekintjük a társaság születésének.
1801-ben Amiensben létrehoztak egy kis internátust, szerény körülmények között. Innentől kezdve világosan látszott a Lélek ereje, annak a jele, mennyire szükség van arra, amit a nővérek fel tudnak ajánlani. Gyorsan elterjedt a társaság, először Franciaországban, aztán amikor 1818-ban az első nővér – Philippine Duchesne, a másik szentünk – kalandos úton két társával útnak indult, Amerikában is. Philippine megélte a társaság két pillérét: a szemlélődő és a cselekvő életet. Apostoli rend vagyunk, de a szemlélődő imádságból, az aktivitásban való szemlélődő jelenlétből próbálunk élni. Philippine tűzzel, missziós lendülettel telve indult el az ismeretlen világba, az Újvilág felé és nagyon vágyott arra, hogy eljusson az indiánokhoz. Amikor végre eljutott, addigra már olyan idős volt, hogy nem tudta megtanulni a nyelvüket. Ott volt közöttük és semmi mást nem csinált, „csak” imádkozott. Az indiánok – akik pár szóval ki tudják fejezni a lényeget – úgy emlegették: az asszony, aki állandóan imádkozik. Nem a korábbi aktivitással, hanem egy nagyon csendes, Istenhez közeli jelenléttel volt ott közöttük.
Világszerte bentlakásos iskolák jöttek létre, a nevelés célja az volt, hogy a lányokat magas színvonalú oktatásban részesítsék, emberi és lelki fejlődésüket a hitélet és a Szent Szív tiszteletének alapjain biztosítsák, hogy később, mint anyák a családjukra gyakorolt hatásuk révén hozzájáruljanak a társadalom keresztény szellemiségben való megújulásához. Szent Magdolna Zsófia különös gondot fordított arra is, hogy a bentlakásos iskolák mellett szegény gyerekek számára ingyen iskolákat alapítson.
Zsófia életében több mint 3500-an voltak a nővérek, halálakor 89 ház működött szerte a világon.
– Hogyan lehet összefoglalni a társaság lelkiségét? Mi volt fontos az alapításkor és mi fontos ma?
Judit: Magdolna Zsófia harminc évvel az alapítás után azt mondta: változnak az idők, nekünk is változni kell. Ferenc pápa is erre hívja fel most a figyelmet: nem az a kérdés, hogyan csinálta az alapító, hanem az, hogyan csinálná most, ebben a helyzetben. Zsófia már 1830-ban azt a kérdést tette fel, hogy mi a valóság? Előttünk megélte és átadta nekünk a hívást, János evangéliumának 15. fejezetéből: a szőlőtő hasonlatát. Szeretnénk a szőlőtőn maradni, onnan forrásozni, abból életet hozni. Jézusra az emberré lett Isten fiaként tekintünk, és az életében meglátjuk, hogyan valósul meg a szeretet. Jézus Szívére tekintve, Őt magát szemléljük, és Őhozzá szeretnénk hasonlóvá válni. Az Ő egysége az Atyával az, amibe bennünket is hív: „ahogy te Atyám bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk…” (Jn 17, 21) A szeretete egy választás, egy döntés. Mi, nővérek egy hívásra válaszolunk, és az ebből a kapcsolatból forrásozó életet másokkal meg akarjuk osztani. Csak abból tudunk meríteni, amit mi magunk is kapunk. Itt tér vissza az akció, vagyis a tevékenység és a kontempláció, a szemlélődés egysége. Nem lehet más magyarázata semmiféle zseniális gondolatnak, tevékenységnek, mint az, hogy az Isten szeretete sürget minket. Őt vesszük észre mindabban, ami körülvesz bennünket.
A szív dobbanása két mozdulatból áll: az egyik befelé irányul, a másik kifelé küld. A befelé irányuló mozdulat a csendességben, együttlétben és az egyedül Istenben eltöltött idő, az imádság tere, a csend helye, gazdagsága. Fontos, hogy amikor kifelé megy a dobbanás, amikor kint vagyunk az apostoli szolgálatban, akkor abban ugyanúgy jelen tudjunk lenni. Ez a kettő egy. És az egy azt is jelenti, hogy Jézus, a Krisztus az Eucharisztiában, a szívünkben, a te szívedben és mindazok szívében, valóságában, lényében jelen van, akikhez odamegyünk, akikkel együtt keressük az életet. Ebben a szolgálatban kulcsfontosságú szó az ’együtt’. A kapcsolatokban nem én akarok neked valamit adni, hanem engedem a találkozást. Azt tudom megosztani, amit én is kaptam, és hagyom, hogy hasson rám, aki te vagy.
– Mi a rend szimbólumának jelentése?
Judit: A legfontosabb, a keresztünk, amit az örökfogadalomnál kapunk, a Krisztushoz való tartozásunk jele. A következő rövidítés áll rajta: „Egy szív egy lélek Jézus szívében”. Kezdetektől a rendünk logója Jézus és Mária szívét ábrázolta. 1988-tól, amikor Philippine-t szentté avatták, létezik egy másik logónk, amely talán modern nyelven fejezi ki ugyanazt: Krisztushoz hasonlóan jelen lenni a valóságban. Egy nyitott szív, felül egy kereszt. Egy magát nem hívőnek valló ismerősöm azt mondta erre, hogy a kereszt tartja nyitva. Egy fénymásolóban pedig azt kérdezték: „És az a plusz jel?” Ez engem nagyon megérintett: igen, a kereszt, az a plusz jel. Jézus szívének lelkisége a húsvét lelkisége. Zsófia maga úgy fejezte ki, hogy az alapítás igazából a kereszten történt, amikor Jézus szívét megnyitotta a lándzsa, oldalából vér és víz jött, az élet fakadt. Innen merítjük az életet, próbáljuk továbbadni azoknak, akik ugyanúgy az életet keresik. Jézust követjük, aki azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen (Jn 10,10). Erre a hívásra válaszolunk, és nem kevesebb, amit szeretnénk. Botladozva, mindig újrakezdve, a forráshoz visszatérve…
– A rend magyarországi története a történelem viharainak nyomát viseli. Hogyan élte túl a viharokat, hogyan éledt újjá?
Erzsébet: 1883-ban került a rend Magyarországra, amikor tíz jónevű család ide hívta a nővéreket. Osztrák, svájci, francia, német nővérek jöttek. Az első házunk 1883-ban létesült, a Philippineum az Ajtósi Dürer soron. 1914-ben a Sophianum név alatt indult el a gimnáziumi oktatás, de csak 1917-ben költözött át a helyére, a Mikszáth Kálmán téri épületbe. Mindkét intézményünk fiatal lányok több generációját és azok családjait szolgálták egészen a második világháború utánig, a szerzetesrendek feloszlatásáig, ami a nővéreket az ország elhagyására kényszerítette.
A rendszerváltozás rendünknek megadta az újraalapítás lehetőségét, melynek egyik fontos eseménye 1989, a keletnémet menekültek tömeges Budapestre való érkezése. Az egyik Ausztriában élő magyar nővértársunk, Prohászka Ilona olvasott erről a napilapokban és jelentkezett a menekülteket befogadó zugligeti plébánián Kozma Imre atyánál, hogy szeretne segíteni, hiszen tudja a két nyelvet. Amikor vége lett a több hónapos együttműködésnek, Kozma atya felvetette: a történelmi helyzet megérett, esetleg a Szent Szív Társaság visszajöhetne Magyarországra. Belle Éva nővér már korábban, a 80-as években családi kapcsolatai révén gyakran ment Monorra, ahol katekézist, bibliakört tartott felnőtteknek és gyerekeknek. 1990-ben két másik nővérünk érkezett Magyarországra. Kozma atya felajánlotta a plébánia vendégházát, így lehetővé vált, hogy a rend ismét elinduljon Magyarországon, majd 40 éves kényszerszünet után. A nagyon eleven zugligeti plébániaközösség életébe rendtársaink hamar megtalálták helyüket, Majtényi Ilona sekrestyés szolgálatot látott el, László Anna pedig, aki több nyelven beszélt, Kozma Imre mellett dolgozott a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál.
1991-ben jöttünk mi, első fecskék, a rendszerváltozás utáni első hivatások, akik elkezdtük a jelöltidőt, 1992-ben megnyílt a házunk Zugligetben, elkezdődött a noviciátus. Öten 1994-ben tettünk első fogadalmat.
A visszatért nővéreink 1944-45-ben még nagyon fiatalok voltak, jelöltek vagy novíciák, először Olaszországba mentek, ott töltötték a noviciátust, a fiatal fogadalmas éveiket pedig Franciaországban, és aztán Ausztriában élték szerzetesi életüket, onnan jöttek vissza.
A rendünkre nagy hatással volt a II. vatikáni zsinat, mely nem csupán külső, de mély belső megújulást is hozott. Ennek egyik eredménye, hogy lelkiségünk nevelésben való megnyilvánulása már nem csak az iskola (alap-, közép- és felsőfokú), hanem az élet bármely területén lehetségessé vált. Hiszen nevelési küldetésünk, rendi identitásunk alapköve, melynek forrása a szeretetből emberré lett Isten hús-vér valósága.
– Mit jelent a nővéreknek az újonnan megjelent kötet Hildegard Gutzwiller nővérről, aki Budapest ostroma alatt menekülteket bújtatott a Sophianumban?
Erzsébet: Hildegard nővér unokaöccse írta meg ezt a könyvet, ami most megjelent magyarul. Nagyon megrendítő történet. Ő svájci származású volt, először megrémült, hogy Budapest központjában kell élnie, egy olyan nyelvi környezetben, amit nehéz megtanulni. Megrendítő a nagylelkűsége, szeretete, amikor a történelem ilyen nehéz helyzetbe hozta, akkor hősiesen helyt állt. Úgy tudott helyt állni, hogy Istenbe, Jézus szívébe kapaszkodott. Tényleg csoda volt: kétszázötven ember a hatalmas bombatámadások alatt megmenekült a házunkban. Az ostrom alatt ott meghúzódó növendékek, mai felnőttek ötévente találkoznak egymással. Ezeken az ostromtalálkozókon ma is átsüt a lelkesedés, milyen boldog idő volt az számukra. Emlegetik a történeteket, amikor bombázás alatt még hangosabban énekeltek, rózsafüzért imádkoztak, vagy éjjel egy nővér becsempészett hozzájuk egy kis fánkot. A zsidó bújtatottakról érthető módon, mindenki biztonsága érdekében nem készítettek listát, nem tudjuk, kik voltak. Néhány történetet ismerünk: egy zsidó asszony például megjelent két gyerekével, a kapus nővér behívta a társalgóba. Már attól meghatódott, hogy nem csukták be az ajtót előttük. Maradhatott, később a férjét is odavették szerelőnek, együtt vészelték át a háborút.
– Hogyan élnek ma a szerzetesnővérek?
Erzsébet: Életünk forrása az imaélet. Kis létszámú közösségekben élünk, vannak köztünk örökfogadalmasok, elsőfogadalmas és jelölt rendtárs. Közösségi életünk fontos részét képezi az együtt töltött imaidő a kápolnában és a rendszeres közösségi alkalmak. A kisközösségi életforma biztosítja számunkra a lankadatlan törekvést arra, hogy Istent helyezzük életünk és tevékenységünk középpontjába; napról napra újra kezdve, egymást támogatva, egymásnak megbocsájtva, csiszolódunk, hogy emberségünket egyre hitelesebben élhessük meg.
Hatodik éve két fő tevékenység köré csoportosul életünk, a Forrás központ, ahol lelkiségi programokat nyújtunk és a hivatásgondozás, ahol életük értelmét és célját szűkebb és tágabb értelemben kereső fiataloknak, fiatal felnőtteknek kínálunk döntésüket segítő egyéni vagy csoportos programokat.
Emellett közülünk vannak, akik iskolákban tanítanak vagy fiatalokkal foglalkoznak iskolán kívül, de jelen vagyunk az élet peremére szorult emberek, fiatalok számára is, úgy, mint a hajléktalanok vagy a tanulási nehézségekkel küzdő, főként roma származású gyerekek.
Judit: A másik, Mese utcai házunkban működik a Forrás Lelkiségi Központ, ahol különféle lelkigyakorlatokat, lelki programokat, táncmeditációs imádságot, megbocsátás kurzust, kommunikációs kurzust ajánlunk. Jönnek hozzánk imaalkalmakra, lelki kísérésre, lelkigondozásra. Első péntekenként közös szentségimádást tartunk. Az interneten is jelen vagyunk: a hivatáspasztorációhoz kötődik a hivatásblog; a magyar honlap pedig mutatja a Forrás programjait, a nemzetközi honlapon lehet tájékozódni, hogyan vagyunk jelen a világban.
Forrás: Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
