Szent Domonkos nem írta le tanítását, hanem példájából tanulhattak az őt követők, majd ezt vetették papírra a szenttéavatási eljárás során. Ennek a szövegnek egy kivonatolt része lett ismert később A kilenc imamód néven, és lényegileg a legtöbb része ennek ma is éppoly aktuális, mint bármikor a kereszténység kétezer éve során: a lélek és test összehangja által közelebb visz Istenhez. Szent Domonkosnál semmi lelki nem történik úgy, hogy a test ne lenne jelen, de fizikai szinten sem mehet végbe semmi lelki jelenlét nélkül, és ez a harmónia az ember egész lényén meglátszik. Erről tanúskodik a kilenc imódja is. A különböző imafajtákhoz nála eltérő testtartási módok járulnak.
Első imamód – meghajlás
Szent Domonkos az oltár előtt alázattal hajolt meg, mintha Krisztus valóságosan és személyesen is jelen volna. Közben Judit szavaival mondta: „Te az alázatosok Istene vagy, az elnyomottak segítsége, a gyengék támasza.” (Jud 9,11) Így állt ott lehajtott fejjel, hogy alázattal hódoljon Krisztus, a fő előtt, miközben saját csekélységét Krisztus magasztosságának fényében szemlélte, és teljesen átadta magát e hódolatnak. A testvéreket arra bíztatta, hogy hasonlóképpen tegyenek, ahányszor csak a kereszttel, Krisztus megalázásának jelével szembesülnek, hogy Krisztus, akit értünk oly mélyen megaláztak, saját fensége előtt minket alázatosnak lásson. Ugyanígy bíztatta testvéreit arra is, hogy a teljes Szentháromság előtt is alázatosan hajtsanak fejet, amikor ünnepélyesen imádkozzák: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.”
Második imamód – arcra borulás
Szent Domonkos gyakran úgy imádkozott, hogy arcra borulva teljes hosszában nyúlt el a padlón. Ekkor mélységes bánat járta át a szívét, és felidézte az evangélium szavait, amelyeket gyakran hangosan mondott: „Istenem, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek!” (Lk 18,13) Majd újra nagy tisztelettel és odaadással ismételte Dávid szavait: „Én bűnöztem és én cselekedtem gonoszságot.” (2Sám 24, 17). Ekkor sírt, hevesen sóhajtozott, és azt mondta utána: „Nem vagyok méltó, hogy az egek magasára lássak, bűneim nagysága miatt, mert kiváltottam haragodat, és előtted gonoszat műveltem.”
Harmadik imamód – vezeklés
Ugyanabban az értelemben és az előbb leírtak folytatásaképpen felkelt a földről és vaslánccal ütlegelte magát mondván: „Jobbod erősen tartott, / Jóságod naggyá tett engem.” (Zsolt 18,36) Ezért az egész rendben elrendelték, hogy köznapokon a kompletórium után Szent Domonkos példájának emlékezeteként vezeklésként minden testvér egy fagolyókkal ellátott korbáccsal sújtson saját ruhátlan vállára, miközben a „Miserere mei Deus” (Irgalmazz nekem, Istenem), vagy a „Deo profundis” (A mélységből kiáltok Hozzád) kezdetű zsoltárt imádkozzák. Ezt saját bűneikért tették, vagy azok bűneiért, akinek adományaiból éltek.
Negyedik imamód – térdelő és álló helyzet váltakoztatása
Ezután Szent Domonkos az oltár vagy a feszület elé állt, és tekintetét nagyon figyelmesen a Megfeszítettre irányította. Közben térdet hajtott, gyakran, többször is egymás után. Sokszor így töltötte el az egész időt a kompletóriumtól éjfélig. Ilyen módon Domonkosban nagyra nőtt az Isten irgalmasságába vetett bizalom, hogy az feléje és minden bűnös felé fordul, legifjabb testvéreit pedig, akiket az emberek közé küldött, hogy az örömhírt hirdessék, megőrzi és megtartja. Néha nem tudta visszafogni a hangját, olykor testvérei is hallották imáját: „Hozzád kiáltok, Uram, sziklám, ne fordulj el szótlanul tőlem, mert ha néma maradnál…” (Zsolt 28,1) A szentírásnak ezeket és ehhez hasonló szavait hangosan mondta maga elé. Máskor azonban a szívében imádkozott, és a hangja nem hallatszott ilyenkor. Sokáig térden állva, egészen magába mélyedve maradt hosszú időn keresztül. Ilyen pillanatokban, ha ezen a módon imádkozott, úgy tűnt, hogy szelleme innen áthatolt a mennyekbe; arca hirtelen felragyogott az örömtől, és arcáról a könnyek árját törölte le. Olyan volt, mintha nagy, vágyakozó kívánság lenne úrrá rajta, mint amit az a szomjazó érez, aki végre már elér a kúthoz, vagy az a vándor, aki hosszú utazás végén már közeledik otthonához. Imája még bensőségesebbé és intenzívebbé vált, ami a láthatóan élénkebb, mégis méltóságteljes taglejtésekben mutatkozott meg, ehhez jött még, hogy közben gyakran felkelt és újra letérdelt.
A térdhajtás annyira szokásává vált, hogy egy-egy nehéz nap végén még útközben a fogadókban, amikor a többiek aludtak és kipihenték magukat, visszatalált ehhez a sajátos imamódhoz. Ez az imádás, az adoráció személyes kifejeződése volt nála. Ám az imának ezt a módját inkább példamutatásával tanította, semmint sok szóval.
Ötödik imamód – álló helyzetben
Szent Domonkos néha egész testében kiegyenesedve, magát kihúzva az oltár elé állt, anélkül, hogy valamire vagy valamihez támaszkodott volna. Olyankor kezét úgy tartotta maga előtt, mint egy nyitott könyvet és olyan áhítatosan és elmerülve időzött így, mintha valóban olvasna Isten jelenlétében. Meg lehetett figyelni, ahogyan imájában Isten igéjét szemlélte, mialatt sok gyengédséggel és belső örömmel újra és újra maga elé mormolta az Írás szavait. Rendszeresen imádkozott így. Ezután Domonkos kezét szorosan egymáshoz illesztette, és így összetéve szeme elé tartotta teljesen magába mélyedve. Gyakran vállmagasságban kiterjesztette őket, ahogyan a pap a szentmise bemutatásakor szokta, és ilyenkor azt lehetett látni rajta, hogy nagy odaadással figyel valamire, mintha csak az oltár felől valami rendkívüli lenne hallható.
Hatodik imamód – kitárt karral
Szent Domonkos gyakran imádkozott úgy, hogy ima közben karját széttárta, testével mintegy keresztet formálva, és közben azon igyekezett, hogy lehetőleg rendületlenül szálfaegyenes tartású maradjon. Szent Domonkos csak akkor szokott ily módon imádkozni, ha Isten sugalmazásából megsejtette, hogy könyörgésének ereje folytán valami nagy és csodálatos fog történni. Testvéreinek nem tiltotta meg, hogy így imádkozzanak, de nem is biztatta őket erre. A zsoltárnak azokat a szavait, amelyek az imának ezt a módját kifejezik, mindenkor nagyon megfontoltan és különleges hangsúllyal ejtette ki – ezt mondta: „Uram, Istenem és szabadítóm, nappal hozzád fohászkodom, éjjelente előtted kiáltozom…” egészen addig a versig: „…egész nap Téged hívlak, Uram, és kitárom feléd kezemet.” (Zsolt 88,2–10), továbbá „Uram, halljad meg imámat, figyeljed könyörgésemet… kitárom feléd kezeimet… siess, hallgass meg engem, Uram!” (Zsolt 143,1–7)
Hetedik imamód – nyújtózó testhelyzetben
Gyakran úgy is lehetett őt látni, amint teljes magasságában az ég felé nyújtózkodott, karját feje felett a magasba nyújtva kezét összekulcsolta, vagy lazán szétnyitotta, mintha valamit az égből akarna elfogadni. Ezt az imamódot nem bírta sokáig; közben pedig annyira önmagába fordult, hogy ezt követően úgy tűnt, mintha hosszú utazásról tért volna vissza; magatartása ilyenkor idegenére emlékeztetett, amit arckifejezéséből és viselkedéséből lehetett kiolvasni. Testvérei fennhangon hallották imádkozni, és mint a próféta, felkiáltani: „Halld meg hangos esedezésem szavát, ó, Uram, ha felemelem kezeimet szent lakhelyed felé!” (Zsolt 28,2)
Nyolcadik imamód – ülő testhelyzetben
Miután keresztet vetett magára, nyugodtan ült egy felütött könyvvel a kezében; így olvasott, és hagyta, hogy az olvasottak gyengéden megmozgassák a kedélyét, hassanak lelkületére. Mintha magát az Urat hallotta volna hozzá szólni, mint ahogyan a zsoltáros is mondja: „Figyelmezni akarok arra, mit szól az Úr, az én Istenem bennem…” (Zsolt 85,9) Úgy látszott, mintha valamely társával élénk párbeszédet folytatna; néha a hangja és a tartása is türelmetlen volt, azután megint nyugodtan fülelt, odafigyelt, vitázott és érvelt, nevetett és sírt egyidejűleg. Tekintete egy határozott pontra szegeződött vagy lehajtotta a fejét; azután újra nyugodtan beszélt maga elé, majd a mellét verte. Ha így magában olvasott, gyakran hajolt meg a könyv előtt és csókolta meg azt, hogy megadja neki a tiszteletet, különösen, ha az az evangéliumos könyv volt, vagy akkor, ha saját ajkával Krisztus szavait mondta ki. Néha elfordította fejét és a kappájába rejtette arcát, vagy a tenyerébe hajtotta azt és csuklyájával lazán beburkolta. Később mély aggodalommal és csupa vágyakozással sírt, majd tiszteletteljesen újra felállt, és meghajtotta fejét, mintha előkelő személyiségnek mondana köszönetet a neki juttatott jótéteményekért. Ezután újra teljesen megnyugodva, feszültségmentesen és oldottan folytatta a könyv olvasását.
Kilencedik imamód – gyaloglás közben
Domonkos a következő módon imádkozott, ha az egyik országból vagy tartományból a másikba tartott; mindenekelőtt, ha magányos környékre érkezett; itt teljesen átadta magát az elmélkedésnek, sőt a szemlélődésnek. Ilyenkor gyakran mondogatta útitársainak: „Ozeásnál van megírva:… elviszem őket a pusztába és a szívükhöz beszélek.” (Oz 2,16) Ezt követően elhagyta társát, és előtte ment tovább, vagy még gyakrabban kis távolságra lemaradva követte őt. Miközben egyedül, magányosan lépkedett, járás közben imádkozott. Az elmélkedéstől egészen feléledt, mintha tűz lobogott volna fel benne. Amikor így, imába merülve vándorolt, néha olyan kézmozdulatokat tett, mintha izzó parazsat vagy legyeket akarna arca elől elhajtani. Védekezni látszott néha a kereszt jelével is.
Forrás és fotó: romkat.ro