A szentmise elején Szeidel Péter köszöntötte a kamilliánus provinciálist, kiemelve, ezen a helyen az Úr szeretetét szeretnék tolmácsolni a betegek felé.
György Alfréd a kamilliánus lelkiséghez, családhoz tartozó orvosokat, ápolókat köszöntötte, külön Szathmári Miklós orvosprofesszort, akinek annak idején „megszületett a szívében a kápolna ötlete”. A provinciális bevezetőjében kitért arra is, hogy a búcsú alkalmával „búcsúzunk a bűneinktől”, megtisztítjuk a lelkünket. A szentmisét az összegyűlt imaszándékokon kívül felajánlották a dolgozókért, a betegekért és a Kárpát-medencében élő kamilliánusok jövőjéért, hiszen 120 év után éppen most zárják be a bécsi kolostort; a magyar alapítás, a nyíregyházi kolostor pedig jövőre lesz harmincéves.
A Szent János apostol leveléből való szentlecke a szeretetről szólt, aki maga az Isten. Szent Máté evangéliumából az Emberfia eljöveteléről hallottunk: Jézus aszerint ítéli meg az embereket, hogy kik azok, akik adtak neki enni, inni, befogadták idegenként, ruhátlan voltában betakarták, betegként ápolták, börtönben sínylődve meglátogatták, hiszen ott volt a legkisebbekben.
„Egy karizma mindig ajándék – emelte ki prédikációja elején György Alfréd, aki az idén tett 25 éve kamilliánus fogadalmat. – Nem én találtam meg a karizmát, hanem a karizma talált meg engem.” Mint mondta, a fogadalmi szövegben kifejeződik ez a különleges titok: Isten lelkétől indíttatva (olaszul megmozdítva, meglökve) hittem a szeretetben, és átölelem Szent Kamill betegek iránti karizmáját. Megtalál a karizma, mert van valami hasonlóság bennem, Isten lelke és Szent Kamill lelkisége között, és a három egymásra talál.
A tartományfőnök rámutatott, hogy akik a kórházban dolgoznak, ugyanebben a lelkiségben, lelki többletben részesülnek, ők anonim kamilliánusok. Hozzátette: Szent Kamill mert álmodni, megtapasztalta a megbocsátást, a reményt és a megtérést. Megértette, hogy Isten a szívére emeli őt, megbocsátja minden bűnét.
A tavasszal elhunyt Simon András a kamilliánusoknak készített egyvonalas grafikát a rendalapítóról, melyet a kápolna szentélyében egy molinón állítottak ki. Erről beszélt a továbbiakban a tartományfőnök. Ezen három Krisztus-arcot láthatunk: a megdicsőült Krisztusét; a szenvedő Krisztusét a betegben, akit Kamill megölel; ugyanakkor a szent arca is krisztusivá válik, hiszen ha valakit sokáig nézünk, a tekintetünk kezd hasonlítani az övére. Megfigyelhető ez a több évtizedes házasok esetében is: ugyanaz a mosolyuk, ugyanaz a szomorúság vagy derű van az arcukon.
Egy életrajzíró feljegyezte Szent Kamillról, hogy egy alkalommal egy betegben meglátva Jézust letérdelt, és elvégezte a szentgyónását, bocsánatot kért minden bűnéért. Alfréd atya elmondta, ha szent életű beteggel találkozik (és szinte mindenki az, aki hosszan ágyhoz van kötve, és Istenbe rejti a szenvedését), el kell mennie gyónni, mert a beteg tekintete elkezdi őt megtisztítani. Gondoljátok át, ti, akiket Szent Kamill karizmája »megfertőzött«, hogy aki veletek találkozik, az Krisztussal találkozik-e?” – tette fel a kérdést a kórházban dolgozóknak.
A provinciális arról is beszélt, hogy az evangéliumban Jézus azt mondja: „Amit a legkisebbekkel tettetek, velem tettétek.” A legkibírhatatlanabb betegben is ott van Jézus – hangsúlyozta, majd megosztotta egy személyes meghatározó élményét ezzel kapcsolatban. Amikor kispapként Olaszországban élt, egy demens bácsit fürdetett, ápolt rendszeresen, aki meglehetősen agresszív volt. Nem ismerte meg a hozzátartozóit már. A halála előtt rózsafüzért mondtak érte, hamarosan Alfrédra mosolygott, a nevén szólította. Felismerte őt, majd a családját is. Mindenkitől elköszönt, ragyogott és boldog volt, az agressziónak nem volt semmi jele.
„Krisztus meghívott, hogy vele találkozzak, de nem abban, aki azt mondja: »Jaj, de jó, hogy jöttél, atya«, hanem abban, akitől egy jó pofont kaptál. Sokkal nehezebb felismerni abban Krisztust, aki agresszív. Hogyha valóban betegek vagyunk, ha fáj valamink, biztos, hogy idegesek leszünk. Aki nem lesz ideges és nem irritált a nagy fájdalom kapcsán, az talán nem őszinte. A kamilli karizmában az a lényeg, hogy merjünk emberek lenni, nem lebegő szentek.”
Sokszor hallani manapság, hogy a nehézségeket, problémákat el kell engedni, de erre nem vagyunk képesek, hiszen a gondok, a veszteség haragot, fájdalmat okoznak. „Ha azonban bele tudsz kapaszkodni a karizmába, megfordul a látásmód.” Ezzel kapcsolatban a tartományfőnök elmondta, milyen vívódásokon, zúgolódásokon megy keresztül a bécsi ház bezárása miatt. Egy asszony azonban azt mondta neki: IV. Károly utolsó magyar királyt belehúzták a háborúba, Isten rábízta egy birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia hanyatlását, és ki tudta mondani: „Legyen meg a te akaratod.” „Te nem tudod úgy megélni, hogy Isten rád bízott valamit?” – kérdezte tőle az asszony. Másnap reggel egy bécsi kápolnában ki volt állítva Boldog IV. Károly szentképe a bejáratnál. Isten üzent. „Ha valamit el kell engedni, bizalommal kell elengedni, nem keserűségből, fájdalomból” – tette hozzá a provinciális.
Isten Szent Kamillt a sebében fogta meg, az ő lelkiségének az alapja: nem tökéletesnek kell lennünk, nem kell mindent kibírnunk. Az a mi erősségünk, hogy merünk gyengék lenni, elfogadjuk a megbocsátást, a reményt.
György Alfréd elmondott egy történetet arról, amikor Kárpátalján járt, és visszafelé, Záhonynál a vámos megtalálta nála Szent Kamill szívereklyéjét. Nem értette, mi az, elvette, vizsgálta, állt a sor. A rajtunk kívül álló körülményeket, amiket nem tudunk megváltoztatni, át tudjuk adni a Jóistennek” – hangsúlyozta a provinciális, majd hozzátette: „Ha úgy ragaszkodtok egy karizmához, hogy ha valaki elveszi tőletek, idegesek vagytok, akkor jó helyen vagytok. Ne féljetek kapaszkodni abba, amit megtaláltatok, akire rátaláltatok! A karizma erősen bennetek van, megváltoztatja a világot körülöttetek, bennetek és általatok.”
Szent Kamill életpéldája által végül arra biztatott a provinciális, merjünk álmodni, kérni, ne féljünk csalódni, majd felállni, bízni és kapaszkodni. Ha a karizmában vannak nehézségek, ha bizonytalanok, idegesek vagyunk, akkor is ragaszkodjunk Istenhez, aki gyógyít ebben a helyzetben is.
A szentmise végén elimádkozták Anton Gots kamilliánus szerzetes imádságát a betegek gyógyulásáért, és miután György Alfréd a szent közbenjárását kérve az ereklyével megáldotta az egybegyűlteket, elénekelték a Szent Kamill-himnuszt.
Fotó: Merényi Zita
Forrás: Vámossy Erzsébet/magyarkurir