Levélben köszöntötték az Istennek szentelt életet élő személyeket a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának vezetői február 2-a, a megszentelt élet napja alkalmából január 25-én. Idei írásukat a szinódus három alapszavából a másodiknak, a részvételnek szentelték.
Kedves Mindnyájan!
A megszentelt élet 26. napja alkalmából Rómában a Szent Péter-bazilikában Ferenc pápa által vezetett eucharisztikus ünnepségen lesz szerencsénk részt venni. Biztosak vagyunk abban, hogy február 2. az egyes közösségekben és az egyházmegyékben szerte a világon alkalmat ad a találkozásra, melynek középpontjában Isten hűsége áll, amely számos férfi és nő örömteli állhatatosságában nyilvánul meg, közéjük tartoznak a szerzetes intézményekben élő megszentelt férfiak és nők, a monasztikus és szemlélődő szerzetesek, a világi intézmények és az „új intézmények” tagjai, a megszentelt szüzek, a remeték és az apostoli élet társaságainak tagjai.
A tavaly ugyanebből az alkalomból intézett meghívásunk az volt, hogy gyakoroljuk a közösségi lelkiséget (Vita consecrata, 46), hogy egy egyetemes testvériség építői legyünk, és hogy egyetlen emberiségként álmodjunk (Fratelli tutti, 8). Olyan szavak ezek, amelyek valamilyen módon előkészítették az egyházi utat, melyen most elindultunk, és amelynek címe: Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés.
Idén a szinódus második szavát emeljük ki, s ezzel mindenkit arra hívunk, hogy vegye ki a részét a szinódusból, vegyen részt a szinódusi folyamatban: senki ne zárja ki magát vagy ne érezze magát kizárva ebből az útból; senki ne gondolja azt, hogy „ez engem nem érint”. Mindenkihez szól a felhívás, hogy lépjen be „a kölcsönös meghallgatás dinamizmusába, mely az Egyház minden szintjén zajlik, és amely Isten egész népét bevonja” (Ferenc pápa a római egyházmegyéhez, 2021. szeptember 18.).
Mindenekelőtt egy olyan útról van szó, amely minden megszentelt hivatásban élő közösséget az elé a kihívás elé állít, hogy egy szeretetközösség látható kifejeződése legyen, a Szentháromság tagjai közötti kapcsolat visszfénye, e kapcsolat jóságának és szépségének tükörképe, mely képes új energiákat ébreszteni a jelen pillanattal való konkrét szembenézésre.
Ha visszatérünk meghívásunk kezdeteihez, újra felfedezzük annak örömét, hogy egy olyan szeretetprojekt részeseinek érezhetjük magunkat, egy olyan szeretetprojekt részesei lehetünk, amelynek előttünk és velünk élő más testvéreink rendelkezésére bocsátották életüket. Mennyi lelkesedés volt bennünk hivatásunk történetének kezdetén, mekkora ámulat töltött el bennünket, amikor felfedeztük, hogy az Úr engem is hív, hogy ennek az emberiség javát szolgáló álomnak a megvalósításán dolgozzam! Elevenítsük fel és ápoljuk összetartozásunkat, mert, mint jól tudjuk, idővel az összetartozás veszthet az erejéből, különösen, ha a „mi” vonzerejét az „én” ereje váltja fel.
A részvétel első lépése tehát az összetartozás: nem tudok részt venni, ha magamat az egésznek fogom fel, ha nem egy közös projekt részeként ismerem fel magam, ha nem gyökerezik mélyen bennem az a meggyőződés, hogy „a testnek és a tagoknak egységben kell lenniük, hogy élni tudjanak!”, és hogy „az egység nagyobb, mint a konfliktus, mindig!” (Ferenc pápa: Általános kihallgatás, 2013. június 19.)
Miközben ezen az egyházi úton haladunk, kérdezzük meg magunktól, kedves testvéreink és nővéreink, hogy milyen a meghallgatás közösségeinkben; kik a testvérek, a nővérek, akiket meghallgatunk, és még inkább, miért hallgatjuk meg őket? Olyan kérdés ez, amelyet – ismételjük – fel kell tennünk magunknak, mindannyiunknak, mert nem nevezhetjük magunkat hivatásból együtt élő közösségnek, még kevésbé életközösségnek, ha hiányzik valakinek a részvétele benne.
Lépjünk rá az egész Egyház ezen útjára, karizmáink és életünk gazdagságával, anélkül, hogy elrejtenénk fáradalmainkat és sebeinket, azzal az erős meggyőződéssel, hogy csakis jót kaphatunk és adhatunk, mert „a megszentelt élet az Egyházban születik, csak az Egyházban, Isten hű népe élő közösségében növekszik és tud evangéliumi gyümölcsöket teremni” (Ferenc pápa, 2021. december 11.).
A részvétel ekkor felelősséggé válik: nem hiányozhatunk, a többiek között és a többiekkel kell lennünk, mindig, de még inkább ennek a szinodális Egyházzá válásra való felhívásnak az esetében! Ezt megelőzően azt is jól tudjuk, hogy a szinodalitás bennünk kezdődik: gondolkodásmódunk megváltozásával, személyes megtérésünkkel, a közösségben, a testvériségben, otthon, a munkahelyen, a szolgálatunkat és küldetésünket szolgáló struktúráinkban.
Ez egy életünkbe vésődött dinamika, mely olyan, mintha az Atya bennünket elért szeretetére adott első válaszunk visszhangja lenne. Ott, a megszólításnak és a kapcsolódásnak abban a dinamikájában rejlik a gyökere annak a magatartásnak, hogy benne vagyunk a közösség és minden személy életét érintő folyamatokban, hogy testünkben érezzük a sebeket és a várakozásokat, hogy megtesszünk mindent, amit tudunk, kezdve azzal, hogy mindent Isten kezébe helyezünk az imádsággal, hogy nem vonjuk ki magunkat a reményről való tanúságtétel erőfeszítésből, hogy hajlandók vagyunk veszíteni, ha ezzel segítjük a közös utat, mely a meghallgatással kezdődik, ami azt jelenti, hogy helyet adunk a másiknak az életünkben, hogy komolyan vesszük azt, ami fontos neki.
A részvétel így a társfelelősség stílusát ölti, amely nemcsak az Egyház szervezetére és működésére vonatkozik, hanem magára az Egyház természetére, a közösségre és végső értelmére is: arról a missziós álomról van szó, hogy mindenkit elérjünk, hogy mindenkiről gondoskodjunk, hogy mindenkit testvérünknek és nővérünknek érezzünk, együtt az életben és a történelemben, mely az üdvösség történelme.
Menjünk együtt!
Bízzuk lépteinket Máriára, a gondoskodás asszonyára, és kérjük az Úr áldását mindannyiunkra!
Vatikán, 2022. január 25.
João Braz de Aviz bíboros
prefektus
José Rodríguez Carballo OFM érsek
titkár
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: https: www.magyarkurir.hu