Szomorú évfordulóra emlékezik ebben az évben egyházunk. 70 éve, 1950 nyarán hurcolták el a magyarországi szerzeteseket kolostoraikból. A kommunista államhatalom ezzel a lépéssel is igyekezett legnagyobb ellenségét, a Katolikus Egyházat megtörni hazánkban. A Szombathelyi Egyházmegyét is nagy veszteség érte, hiszen több mint 700 szerzetest távolítottak el addigi szolgálati helyeikről. Az évfordulóra emlékeztek Szombathelyen október 19-én.
A szerzetesek elhurcolásával, majd működésük korlátozásával, megszüntetésével óriási csapás érte a magyar társadalmat. Nem csak fizikailag tűntek el a hétköznapokból az addig a falvakat, városokat járó szerzetesek, hanem velük együtt a legtöbb esetben szellemi, anyagi kincseik is elvesztek, megsemmisültek, nem beszélve az embereket ért lelki szenvedésekről. Pótolhatatlan a veszteség.
Köszöntőjében Székely János felidézte egy 1981-es lengyelországi útjának élményét, amikor szerzetesekkel találkozott. Az ő jelenlétük Isten országát hozta el a városba, mondta a megyéspüspök. Mindegyik szerzetesrend a Szentlélek különleges ajándéka az egyháznak, hangsúlyozta. A szerzetesben Isten létezése kézzelfogható valósággá válik. Felidézte gyermekkorát, a templomot ahová járt, és ahol szerzetesek vették körül, ám ezt csak kevesen tudták. A mai nap nem csak egy megemlékezés egy fájdalmas eseményről, hanem hála és ünnep is egyben. A kommunista diktatúra sok szenvedést, fájdalmat, kárt tett, de az egyházat nem tudta elpusztítani, ahogy a szerzetesrendeket sem. A történelem ura Isten, a Bárány, akit megöltek, de mégis él. A szerzetesrendek átélték ezt a húsvéti győzelmet, mondta Székely János, akinek köszöntőjét meghallgathatják a csatolmányban.
A II. világháború után a kommunista párt minden eszközt megragadott, hogy a hatalmat megszerezze: leszámoltak politikai ellenfeleikkel. Miután ez sikerült nekik, következtek az egyházak, köztük is a legnagyobb ellenfél a Magyar Katolikus Egyház. Az iskolák államosítása, a Mindszenty-per már azt mutatta, hogy az egyházon, a papokon, szerzeteseken, a híveken a sor. Az állam lépését az is motíválta, hogy megállapodásra bírja a Katolikus Egyházat. A szerzetesek elhurcolása ennek a nyomásgyakorlásnak a része volt.
A Szombathelyi Egyházmegyében 1947-es adatok alapján 25 női - és férfi szerzetesrend, szerzetesi közösség működött, több mint 730 szerzetes élt ezekben a közösségekben, mondta Rétfalvi Balázs. Igen, jól olvasták. 25 szerzetesi közösség. Ezt a virágzó állapotot szűntette meg az elhurcolás 1950 nyarán. A tagokat internálótáborba szállították. Ez az akció már hatott, és 1950. augusztus 30-án megkötötték a megállapodást a Katolikus Egyházzal. Beszűkítették a finanszírozást, a szerzetesrendek működését betiltották. Mindössze 8 gimnázium maradhatott a szerzetesek irányítása alatt, annyi rendtaggal, amennyivel az oktatást működtették, mondta Rétfalvi Balázs. (Előadását megtalálják a csatolmányban.)
Zágorhidi Czigány Balázs a vasvári Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény vezetője a martinus.hu-nak adott interjújában kiemelte: nem csak a Szombathelyi Egyházmegyét érte nagy veszteség a domonokos rend feloszlatásával, hanem a rendet is. Hiszen a rend török idők utáni tevékenységének bölcsője Szombathely volt, ami mellett jelentős központ volt még Vasvár is. A renden belül Nyugat-Dunántúl szerepe tovább erősödött, amikor Kőszegen megkezdték működésüket a domonkos nővérek. A domonkos rendi adatok szerint 1948-ban 23 férfi szerzetes, valamint 174 női szerzetes szolgált Vas megyében. Munkájukat 275 világi harmadrendi segítette. Zágorhidi Czigány Balázs is utalt rá: a szétszóratással óriási szellemi, kulturális veszteség is érte nem csak a domonkos rendet, hanem valamennyi szerzetesi közösséget. Könyveik sok esetben raktárakban végezték, amelyek feldolgozása a rendszerváltásig sem történt meg. Ahol előrelátóak voltak, mint pl. Sopronban, ott védett helyre menekítették a könyveket, akár a templomok tornyába is. (Dr. Zágorhidi Czigány Balázs előadását meghallgathatják a csatolmányban.)
Az egyházmegyében Celldömölkön és Kőszegen éltek bencés szerzetesek, akik sorsáról Boros Zoltán a Pannonhalmi Főapátsági Levéltár levéltárosa tartott előadást. A világháború utáni virágzó vallási élet egyik szép példája, de egyben a kommunista állam és a katolikus egyház összeütközésének egyik terepe az 1948. szeptemberi celldömölki Mária búcsú volt. A helybeliek, és persze a zarándokok készültek rá, ezt tudta a karhatalom is. A várost lezárták, aki nem helybeli volt, kitoloncolták a településről. A körmenetet megtiltották. Ez az ünnep volt az egyik utolsó nagy esemény ahol Mindszenty bíborost hallhatták az emberek. A feloszlatás után – aki nem maradhatott a rend tagja – azok vagy lelkipásztorként szolgáltak tovább, vagy ha már ebbe a kvótába sem kerülhettek bele, akkor pl. kántorként. A tagok az őket ért sérelmeket, az életük további menetére súlyos következményekekkel bíró eseményeket kereszthordozásként élték meg, amelyet alázattal, bátorsággal viseltek, mondta a martinus-hu-nak Boros Zoltán. (Boros Zoltán előadása meghallgatható a csatolmányban.)
A megemlékezést szentmise követte. Szentbeszédében Brückner Ákos Előd Ocist. ciszterci szerzetestanár felidézte az 1950 nyarán átélt fájdalmas emlékeket. Fiatalként szembesült azzal, hogy egyik napról a másikra az életét addig meghatározó ciszter szerzeteseket elhurcolták. Édesapjával és másokkal együtt az internálótáborban is felkeresték a rend tagjait.
Forrás és fotó: www.martinus.hu
