Pannonhalmán a gimnázium dísztermében Hortobágyi Cirill OSB főapát köszöntötte az Unitas résztvevőit, aki felelevenítette a találkozó történetének kezdeteit. Az Unitas előzményei a ’70-es évekre nyúlnak vissza.
Bencés, piarista és ferences növendékek határozták el, hogy a november 7-én ünnepelt „nagy októberi szocialista forradalom” napját közös kirándulással töltik.Transzcendentális technikumba járunk” – válaszolták a Vértesben szembejövő túrázók kérdésére, hiszen akkor még erősen tiltott volt egy ilyen csoportosulás. Később az iskolanővérek is csatlakoztak hozzájuk Locker Margit vezetésével. A ’90-es évektől Fehérváry Jákó OSB és növendéktársai adtak új lendületet az összejövetelnek, majd a szerzetesek kiegészültek a szeminaristákkal. A Bazilika 800 emlékév keretén belül mi vagyunk a házigazdák: Az öreg bazilikába a magyar egyház fiataljait hívtuk” – köszöntötte a résztvevőket Hortobágyi Cirill.
Az Unitas előadója Luigi Maria Epicoco, a L’Aquila-i főegyházmegye 44 éves lelkipásztora volt. Az érseki székhelyet a 2009-es, az elmúlt évek legpusztítóbb olaszországi földrengése tette ismertté. Luigi Epicoco a lateráni egyetemen tanít filozófiát. Négy évvel ezelőtt Ferenc pápa a Kommunikáció Dikasztériuma egyházi tanácsosává nevezte ki. Epicoco a tanúságtétel spiritualitásáról írt lelkigyakorlatos könyvét 2019-ben Ferenc pápa karácsonyi ajándékként adta a vatikáni bíborosoknak. Legújabb kötete, Máté evangéliumáról A szelídség ereje címmel pár hete jelent meg. Luigi Epicoco népszerű szónok, lelkinapok és lelkigyakorlatok vezetője. Mostani előadását Gérecz Imre OSB tolmácsolta.
Pannonhalmán a hivatásuk lényegére figyelmeztette a növendékeket. Luigi Epicoco XVI. Benedek pápára hivatkozott: nemcsak értékekről, kultúráról szól a kereszténység, a 800 éves bazilika értékét is az adja, hogy itt sok-sok keresztény mondott igent Istennek. A résztvevők is kimondták egykor az igent, de ezt most és itt is ki kell mondaniuk. Nem eshetnek bele abba a csapdába, hogy megelégszenek azzal, hogy egykor felöltötték a szerzetesi ruhát, vezetik a liturgiát.
Mindannyiunk elköteleződése történetének kezdetén a személyes találkozás áll, ez az, ami irányt adott az életünknek. Az idő változásokat hozott; ami maradandó: a találkozás Krisztussal – ez kell hogy életünk alapja legyen. Miképpen tudnánk ezt a találkozást Krisztussal itt és most láthatóvá tenni? – tette fel az előadó a kérdést, és három kulcsszó – imádság, közösség, szeretet – mentén fogalmazta meg a választ.
Az imádságban arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk a magunk személyes módját kapcsolódni Istenhez, választva az Egyház által kínált sokféle imamód közül. Akkor válik ugyanis igazivá az ima, ha megtaláljuk a ránk szabott kapcsolódási módot.
Ennek a személyes találkozásnak a legfontosabb mozzanata, ahogy két egymást szerető ember között is, az egymásnak szentelt figyelem. Ebben válik nyilvánvalóvá, hogy a szeretetkapcsolat a másik meghallgatásáról szól. Ha az ember csak saját érzéseire, gondolataira figyel, az nem több, mint „spirituális nárcizmus”. Akkor kezdjük megérteni a meghallgatás titkát, ha érzékeljük Isten hangját, azt, hogy ez a hang szüntelenül szól, minden emberhez, mindenkor.
A szeretetkapcsolat Isten igéjét helyezi a középpontba. Erre kezdünk figyelni, és megindulunk a növekedés útján. Ez az építkezés nem intellektuális kérdés, hanem a szívről szól. Az emberek ma a jólétben akarnak növekedni, jobban szeretnék érezni magukat, nem a szeretetet akarják felfedezni. Figyelek rád, de nem azért, mert okosabb szeretnék lenni, hanem azért, mert szeretlek.” Ez az első lépés a kapcsolódásban.
A közösségről szólva az előadó kérdéssé formálta János első levelének gondolatát: Hogyan tudnád szeretni Istent, akit nem látsz, ha nem szereted testvéredet, akit látsz? – a testvér szeretete nélkül absztrakttá válik a hit. A kereszténység nem magányos hősök vallása – hangsúlyozta. Elmondta, ha megfigyeli, milyen a szerzetesek közti kapcsolat, látja, hányadán állnak Istennel.
Az előadó Jézus példáját állította elénk: Jézus egész életét kapcsolatok létrehozásával töltötte, kérte az embereket, hogy maradjanak élete legfontosabb mozzanatainál vele, az ünnepi pillanatokban és a mélypontokon egyaránt. Jézus emberi kapcsolatokra támaszkodva élt. Az Egyház azon kapcsolatok összességét kínálja, melyek segítenek, hogy üdvözüljünk. „Aki nem él kapcsolatokban, nem keresztény” – állapította meg, mennyire szükségünk van bennünket megtartó kapcsolatokra.
A szeretet a harmadik kulcsszó. Arra kell törekednünk, hogy megtanuljunk úgy szeretni, ahogy Krisztus szeretett, ingyenesen. Krisztus szeretetének minőségét megmutatta az ellenségei és a szegények felé fordulása, akik nem tudnak viszonozni semmit. Arra buzdít Krisztus, hogy a szeretetben legyünk tökéletesek, legyünk bár törékenyek és bűnösök, de törekedjünk arra, hogy úgy szeressünk, ahogy Krisztus.
Epicoco atya arra hívta fel a figyelmet, a Szentírás nem elvont módon, hanem tanúságtevőkön keresztül tanít. Ő is így tett, Máriát állította elénk, akinek életében a legtermészetesebb módon mindhárom valóságról való tanúságtétel megjelenik. Mária meghallotta Isten igéjét, képes volt figyelni, tudta, mi az az összeszedettség, amiben el tudott hangozni. Bár nem értette a teljes mélységét annak, ami vele történt, de tudott figyelni, meghallani. Hallgatása nem passzív hallgatás volt, kérdései párbeszédre sarkallták. Nem félt kifejezni, mennyire zavarba hozta a helyzete, meg akarta érteni, miképpen tud rajta keresztül belépni a kegyelem az emberek életébe. Képes volt párbeszédre lépni Istennel. Legyen ez megerősítő a számunkra. Lehetnek kérdéseink, kríziseink. Sőt, a hitünknek kérdésekhez kell vezetni, és meg kell engednünk, hogy az imádságunkban Isten krízisbe vigyen bennünket. A világ a fájdalomcsillapítót szeretné látni Krisztusban, de ő tüzet hoz, megkérdőjelezi meggyőződéseinket, ösztönöz a párbeszédre.
Mária a közösségről is tanúságot tett. Mi lett volna Máriával József nélkül? Egész életében másokra kellett támaszkodnia, és őrá is támaszkodtak. Istenkapcsolata konkrét szeretetkapcsolatokban épült. Fel tudta ismerni a másik ember szükségletét, és kérni tudta Jézust, hogy segítsen. Máriában megvalósult az imádság, a közösség, a szeretet. Mindezt nem ezért meséli el az evangélium, hogy csodáljuk őt, hanem hogy megértsük, mi is képesek vagyunk erre. Végül a szónok azt hangsúlyozta, szeressük a világunkat! Hajlamosak vagyunk kritikákat megfogalmazni, panaszkodni. Az ok, hogy képtelenek vagyunk saját korunkat szeretni, a múlt iránti nosztalgiában, valamint a jobbat hozó jövő várásában keresendő.
„Ördögi, ahogy elvonódunk a jelentől” – mondta. Meg kell tanulnunk áldást mondani a világra, a jót sorolni róla a csökkenő létszámokat mutató statisztikák helyett. A negativitás nemcsak visszahat ránk, de „tiszteletlenség Istennel szemben”, mintha ő nem munkálkodna. Nem volt a múltban krízis? Nem épp krízisidőszakban alapították közösségeiteket?” – tette fel a kérdést.
„A krízisben élet van. Hogyan tudunk szentté válni a krízis által – ez a kérdés, nem az, hogy megoldjuk a krízist. Nem fogjuk tudni megoldani, ráadásul figyelmen kívül hagyjuk a legfontosabb kérdést. Vegyük észre a jót, akkor is, ha kicsi, de az a kicsi ott van. Igen, kicsik vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy Isten megszűnt volna dolgozni életünkben. Jézus tanítványainak is ez volt a kísértése. Döntenünk kell. Jézushoz fordulunk, és kérjük, növeld hitünket, hogy mi legyünk a világ világossága, a föld sója. Aki velünk találkozik, lássa jótetteinket, és dicsérjen téged!”
Az előadást kiscsoportokban való feldolgozás, majd szentmise követte. A főcelebráns Hortobágyi Cirill főapát volt, a szónok Luigi Maria Epicoco.
Homíliájában kapcsolódva az elhangzott olvasmányokhoz arra kérdezett rá, vajon tudunk-e örülni annak az adománynak, amit kaptunk, ami nem azért adatott, hogy nagyot gondoljunk magunkról, hanem azért, hogy felépítsük az Egyházat.
Ha életünkben minden középpontja Krisztus, akkor tudunk arányosan növekedni, és ha ő áll az Egyház középpontjában, növekedni fog, ha nem, az megosztást szül, önmagunkat is megosztottnak érezzük. Tanúságtételünk hibái onnan adódnak, hogy elmozdítottuk Jézust a középpontból, nem pedig törékenységünk, gyengeségünk miatt. Milyen helyet foglal el életünkben Jézus? – erre kell választ adnunk.
Felvetette, az egyházi év vége felé közeledve Isten igéje egyre többet beszél a végről, a halálról, ami arra buzdít, hogy komolyan vegyük az életet. A mai evangélium is „halálhírekről” beszél. Mintha fellapoznánk a mai újságot, és olvasnánk a bajokról. Jézus azzal a kérdéssel szembesít: Mi jobbak vagyunk-e, mint akik elvesztek? Mi, akik ma reggel felébredtünk és élünk, jobbat érdemlünk-e, mint azok, akik ma már nem ébredtek fel?
Alázattal ki kell mondanunk: nem – ez tud közelebb hozni az igazsághoz. Jézus a fügefa példázatával tanít: nem érdemeltük meg, hogy élünk, de életben vagyunk. Ha tudnánk, hogy már csak egy évünk van hátra, milyen döntéseket hoznánk? Mi lenne az, amiért élni szeretnénk? Jézus meghív a „memento mori” gyakorlatára. Ezzel nem a félelmet akarja erősíteni bennünk, hanem azt, hogy az életet komolyan vegyük. Ez a napunk van, ma kell szentté válnunk, erre kaptuk ezt a napot Istentől!
A délután műhelyek közül választhattak, úgy ismerkedhettek a bencés apátság kincseivel, ahogyan ezek jelen vannak a közösség életében: a 800 éves pannonhalmi bazilika építéstörténetével, a múzeum geológiai és ásványgyűjteményével, a monostor látványkincstárával, az arborétummal, az orgonával. Eljuthattak a látogatók elől elzárt részekbe. „Liturgikus térgyakorlatot” végezhettek, vagy a Lectio Divina Vigan-módszerével elmélkedhettek a Szentírásról.
Fotó: Lambert Attila
Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír
