Július 18-ától 23-áig a Nyolc Boldogság közösség tábora zajlik a Nagykanizsa melletti Homokkomáromban. A zsákfalu, a rendház és a templom környezete, a természet háborítatlan nyugalma ideális helyszíne az elmélyülésnek. De játékra is bőven akad alkalom.
Az első, ami feltűnik, a csend. De nem némaság, inkább valamiféle burok, ami itt minden beszélgetőt körülvesz, bármerre járunk a templom körül. Lehetne ez akár meditációs tábor is, annyira árad a nyugalom mindenből és mindenkiből. Érkezésünkkor és távozásunkkor is együtt például egy csoport, amelynek tagjai körülülnek egy dézsát, és műanyag halakra „horgászva” beszélgetnek. Békéjük egyszerre engem is békéssé tesz.
Tízkor a templomban Hatházi Róbert a megváltásról beszél. Összetörtségünkről és gyengeségünkről, amely a bűn következménye, és szárnyalásunk lehetőségéről, amelyet Isten szeretete tesz lehetővé. A megváltás személyességét, személyre szóló voltát hangsúlyozza: Jézus személyesen értem jött el, szenvedett. Ám ma általános, hogy nem tartjuk bűnösnek magunkat, a körülmények áldozataiként tekintünk magunkra. Pedig ahhoz, hogy megszabadíthasson a bűneimtől, be kell látnom, hogy bűnös vagyok. Mintha jobb képet akarnánk festeni magunkról Isten számára, mint a valóság. Pedig éppen vele egészen őszinték lehetnénk, kellene, hogy legyünk. Jézus sebei megmaradnak a feltámadás után. Nekünk is vannak sebeink, mindannyiunknak – de még ezek is Isten kegyelmének jeleivé válhatnak, ha Jézushoz tudjuk vinni őket. Jézus azért jött, hogy megmutassa az Atya arcát. Hogy mi is megpillanthassuk, ahhoz először az kell, hogy igazán elszomorodjunk a bűneink miatt, és igazán fájjanak – hogy aztán a szentségek révén gyógyíthasson az Isten.
– Hasonló kérdésekkel, vágyakkal érkező fiatalok találnak egymásra itt, „a világ végén” – mondja Robi atya már odakint, amikor leülünk beszélgetni. – Sok új vendég van idén, és több a tizenéves vagy húszas évei elején járó, mint korábban. Önmagukat, közösséget, Istent keresik. Huszonegyedik alkalommal vagyunk itt. A Nyolc Boldogság közösség lelkiségének megfelelően az Eucharisztia ünneplését helyezzük a középpontba: minden délben misére gyűlünk össze, és mindig nagyon szépen misézünk. Fontosnak tartjuk ugyanis, hogy nagy szépséget tapasztaljanak meg nálunk a táborozók, és a szépben meglássák Istent.
Az egyik, laptopnál ülő szervező lánytól megtudjuk, hogy százötven körüli a résztvevők száma, negyven közösségi testvér és barát segít a tábor mindennapi munkáiban, tíz nővér és egy szerzetestestvér biztosítja a hátteret.
– Úgy látom, mindenki Istent keresi, aki idejön – vélekedik Kovács Erika nővér. – Iskolai, tanult vallásossággal érkező és személyes istentapasztalattal távozó fiatalokról van szó, akik számára mi kereteket biztosítunk a találkozásra egymással, Istennel.
„Ahol az Úr lelke, ott a szabadság” – ez az idei tábor mottója, és mi ezt a szabadságot szeretnénk megmutatni az érkezőknek. Azt, amelyet Isten tud megadni, amelyben Isten hűsége nyilvánul meg. A fiatalok egymást is inspirálják, örömüket egymásra ragasztják. Megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül a kérdéseikkel. Nemhívőket is várunk, sőt nagyon örülünk nekik. Én személyes hívást is érzek arra, hogy Isten szeretetét még nem ismerő fiatalokért tegyek – mondja Erika nővér.
A misét a templom kapujában, a falépcsőn ülve hallgatom. Feltűnik, hogy jó néhány résztvevő mezítláb van, és jólesik ez a természetesség. Béri Renátó a zsidó nép sivatagi vándorlásáról és zúgolódásáról beszél a prédikációjában. Arról a „természetes” emberi hozzáállásról, hogy jobban szeretjük a biztos rosszat, mint a bizonytalan jót. A változást, a kivonulást. Visszavágyunk Egyiptomba, mint a zsidók a pusztából. De Isten mindannyiunkat kihív a magunk kis Egyiptomából. Gondoljuk át, mi tart vissza, és merjük vállalni a változás, a fejlődés fájdalmát. Halljuk meg a hívást, és akarjuk a változást. Isten békét és boldogságot kínál cserébe.
A mise folytatódik, én pedig egyszer csak nem hiszek a szememnek: gyönyörű zöld gyík jelenik meg az ajtóban, és be akar jönni! Óvatosan, de határozott érdeklődéssel indulna befelé, de aztán a mellettem ülő lánytól megriad. Eljön az én oldalamra, némi kétellyel rám pillant, de úgy látszik, nem tűnök elég testvérinek, ezért a templom túloldala felé veszi az irányt. Hosszan, elszontyolodva nézek utána, de ekkor már vissza sem néz. Ma kihagyja a misét.
Valter Margit nővér, a tábor vezetője először az étkezősátorhoz visz bennünket, majd a kapott tálcával és oldalassal hosszan keressük a megfelelő beszélgetőhelyet. Végül a rendház étkezőjében ülünk le, és evés helyett beszélgetni kezünk. A fiatalok, akik a táborba jönnek, sokszor ott tartanak, hogy vagy hátrahagyják üresnek érzett vallásosságukat, vagy mélyebbet keresnek helyette, és szívesen mondanak igent a baráti invitálásra, mondja Margit. Élő Isten, élő istenkapcsolat – legtöbbször ez kerül elő, amikor a tábori tapasztalataikról beszámolnak. Arra jöttek rá itt, mesélik gyakran a tábor vége felé, hogy Isten élő személy, akivel kapcsolatban lehet lenni. Annak idején Margit is itt, résztvevőként érezte meg először, hogy Isten mennyire közel jöhet az emberhez.
Otthonosságérzet, öröm, ünneplés, szabadság – ezek a kulcsszavak, amelyek a tábor kapcsán mindig elhangzanak. Nincs szabvány: a fiatalok nagyon sokfélék, és egyáltalán nem elvárás, hogy a keresztény vagy katolikus klisébe illeszkedjenek. A személyes meghívásnak, például évfolyam- vagy kolitársak hívásának szokott a legnagyobb ereje lenni, de a hirdetést látva is jó páran érkeztek már. A ma este a gyónásé, pontosabban annak lehetőségét biztosító lesz, és pantomimelőadással fognak ráhangolódni. Isten szabadító erejéről fog szólni, aki „újjáéleszt szeretetével”, mint Szofóniás könyvében olvasható.
Forintos Bence egyike azoknak, akik szombaton elköteleződnek, ő ugyanis már egy éve részt vesz a Bárány tanítványai képzésben, amely négy lelkigyakorlatos hétvégét jelent évente. A kereszténység mélyebb megélésére vágyott, és ez a lelkiség hozzásegíti, hogy a mindennapjai részévé váljon az ima, a szolgálat, mondja.
Bodó Veronika múlt évben köteleződött el, és azóta is nyakában hordja a keresztet, amit akkor, abból az alkalomból kapott. Nem maga az alkalom volt az igazán fontos, hanem ami abból következett, amit akkor vállalt. Nem teherként éli meg a vállalásait, hiszen azok által valójában formát, keretet és közösséget kapott a mélyebb lelkiség megéléséhez, amire vágyott. Kollégiumi társai is „Bárány-tanítványok”, velük erősíteni tudják egymást, és a nővérek támogatása is sokat jelent. Az egyetemen a többség teljesen más mentalitású, értékrendű, sokszor még a közös nyelv sincs meg velük mélyebb témák megvitatásához. Veronika ennek ellenére nem akar elkülönülni, sőt éppen ellenkezőleg: a világban akar élni, de a hite szerint – nyitottan, és nem elszigetelődve. Mert éppen az a keresztény ember küldetése, hogy értékeit más gondolkodásúak körében képviselje.
– Minden tábor nagyon intenzív lelki élmény, mégis pihenés – tűnődik el Szeidel Péter. – Itt mindenki békés, nyugodt, és nem hajtjuk egymást, hogy „na mi lesz már”. Mint az egyetlen közösségi pap Magyarországon, teszi hozzá, a szolgálata adott: misézik, gyóntat, készen áll a lelki beszélgetésekre. Tapasztalatai e minőségében ellentmondanak a gyakran hallható búsongásnak, hogy „milyenek a mai fiatalok”: ő az utóbbi években egyre fiatalabb és egyre mélyebb gondolkodású, lelki igényű fiatalokkal találkozik itt.
Amikor hazaindulunk, „családos fórum” zajlik a templomban: a fiatalok öt házaspárnak tesznek fel kérdéseket. Sok a nevetés, pedig nehéz ügyek – kell-e szerelem a házassághoz; mit kezdjünk párunk elviselhetetlen tulajdonságaival; mi kell ahhoz, hogy egészen meg tudjunk bízni egymásban – kerülnek terítékre. Mégis: itt most minden a „menni fog, ez jó dolog” szlogen jegyében zajlik. Homokkomárom szellemében.
Fotó: Lambert Attila
Forrás: Kiss Péter/Magyar Kurír
