Jelen kötet nem a magyarországi szerzetesség újraindulásának történetéről szóló végső szintézis. Célja sokkal inkább az, hogy a korábbi szakirodalom eredményeire támaszkodva, új források bevonásával, olyan áttekintést nyújtson a magyarországi szerzetesrendek 1950 és 2000 közötti – fél évszázados – történetéről, amely újabb kutatások és elemzések kiindulópontjává válhat. A történeti elemzés középpontjában az újraindulás története áll.
Kálmán Peregrin OFM recenziója a kötetről
Virgilia Burics Bécsben élő szalvátor nővér – aki nyaranta közel egy hónapot rokonai Pasaréti úti lakásában töltött –, a ’80-as évek elejétől kezdődően évről évre meglátogatta rendtársait Jászberényben, Kecskeméten, Vácott, Máriabesnyőn, a pesti piaristáknál, valamint különböző budapesti magánlakásokon. Ilyenkor édesapám volt a sofőrje, aki egy idő után kisgyerekként engem is magával vitt ezekre az országjárásokra, amelyeken aztán, olykor megjelent egy-egy osztrák vagy indiai nővér is. A Hűség és megújulás című kötet kezembe véve, éppen ezért elsőként a szalvátor nővérek rendszerváltás-korabeli beszámolóját (229-232 pp.) olvastam el, amelyből világossá lett számomra, hogy Virgilia nővér volt az első külföldre menekült szalvátor nővér, aki a hatvanas évektől már bemerészkedett az országba, illetve a nevek alapján kiderült, hogy olykor-olykor egy-egy generális vizitáció utazótársa voltam. Első lépésként talán épp’ e személyes „érintettség” tette igazán érdekessé számomra a könyv olvasását, s teheti – azt hiszem –, fontossá a benne található elemzéseket, visszaemlékezéseket azok számára is, akik már aktív rendtagként voltak alakítói az újrainduló szerzetesi életnek vagy az azt követő évtizedeknek.
A tanulmánykötet előkészítői olyan kutatásra vállalkoztak és összegzést adtak a kezünkbe, amely egyedülálló a magyar egyház esetében, hiszen eddig még nem született afféle összeállítás, amely az egyház történetének egy konkrét, közelmúltbeli szeletét és idejét teológiai, történeti, forrásfeldolgozó, jogi, személyes vagy szociológiai szempontból vizsgálta volna, kivéve ezt a projektet, amely a szerzeteselöljárói konferenciák megbízásából jöhetett létre. Jó időben történt ez, és köszönet illeti érte mind a megbízókat, mind a kutatókat, mert az események közeli távolsága egyszerre tette lehetővé, hogy a személyes emlékek, levéltári források, elemző munkák töredékei egységbe és a jövőre vonatkozó következtetésekre mutatóan álljanak össze.
Fejérdy András, Bögre Zsuzsanna és Koltai András tanulmányából a szerzetesi élet negyven éven át tartó pusztai vándorlására tekinthetünk rá, amelyek összefoglaló jelleggel mutatják be a túlélési kísérleteket. Ugyanakkor Koltai András munkája egy olyan időszak világába ad betekintést, amely eddig feltáratlan terület volt, mégpedig a diktatúra utolsó évtizedében megkezdődött újrakezdési kísérletekbe, az erre adott állampárti válaszok közegébe, valamint azokba a rejtett lehetőségekbe, amelyek fölött az állam szemet hunyt. Kőfalviné Ónodi Márta tanulmányának címe a szerzeteselöljárói konferenciák megalakulását, működését jelöli meg témaként, de ennél jóval bőségesebb információt tár az olvasó elé: végigkísérhetjük a magyar szerzetesi élet kibontakozásának éveit. Schanda Balázs, valamint Fedor Tibor írásából a demokratikus berendezkedés keretei között kialakított jogszabályok szempontjait, az ingatlan visszaigényléseket és a szerzetesi intézmények társadalmi beillesztésének kísérletét ismerhetjük meg, így az újjáalakuló szerzetesi élet e kötetben a laikus társadalom kereteiben is elhelyezést nyer.
A tanulmányok kapcsán két hiányérzetünk támad csupán. Egy szerzetesi kötetben illő nem keverni a kármelita-kapucinus (123.pp.) és kapucinus-kapisztránus megjelöléseket (22.pp. 59.lj.), valamint jó lett volna egy olyan tanulmány szerepeltetése, amely az MKPK oldaláról vizsgálja a szerzetesség helyét a korabeli magyar egyház életében.
Deák Hedvig jelenlegi domonkos általános főnöknő maga is ebben az időszakban lépett a rendbe, végezte teológiai tanulmányait Magyarországon és Rómában, így amikor ezen tapasztalatai fényében, a történeti háttér vizsgálata után a szerzetesség jövőjének néhány kérdésére rámutat, bizonyára a mában is segítséget ad számos, életformájának kereteit kereső közösség számára. Legfontosabb megállapítása ennek kapcsán, hogy a szerzetesi élet alakítói elsősorban a körülmények diktálta lehetőségek és elvárások voltak. Ezért – részben – e folyamatok eredményeként a magyar szerzetességnek a következő nehézségekkel kell szembenéznie napjainkban: hiányzik a szerzetesnővéri identitás kellő elmélyítése, háttérbe szorul a csupán apostoli tevékenységre való irányulás, kevés a szerzetesi élet teológiájáról és szépségéről szóló elérhető bizonyosság. Megállapítása szerint nem lehet alárendelni mindent a kor szükségleteinek való megfelelés igényének, egyfajta hamis zsinatiasságnak, aggiornamentónak, hanem helyette a közösségekben az alapítók tapasztalatának újraélésére kell törekedni.
A kötet három nagy sematikus egységre bontható, így az elemző, a teológiai-tapasztalati tárgyköröket követően, a harmadik részhez a Takács Nándor Jusztin OCD püspök hagyatékában található dokumentumok, valamint a szerzetesrendek 1989-1990-es helyzetjelentései találhatók, amely forrásanyag alátámasztja a tanulmányok és elemzések következtetéseit.
Elismeréssel kell szólnunk a Fejérdy András által vezetett munka eredményeiről, sokrétűségéről, amely nemcsak történeti, hanem hivatás-meghatározó szempontból is segítségre lehet a magyar szerzetesközösségeknek és az egyház egészének, hogy a rend- és közösségalapítók eredeti szellemiségének megfogalmazását, az immár rendi identitás részét jelentő közelmúltbeli események alapján is előmozdíthassák.
Hűség és megújulás, A szerzetesi élet Magyarországon 1950 – 2000, szerk. Fejérdy András, METEM, Budapest, 2021., 267 pp.
(Az írás a Vigília folyóirat 2022/6.számában jelent meg.)
Kisnémet Fülöp OSB recenziója a kötetről
„Mit tartogat a jövő számunkra? Az biztos, hogy itt, mint nálunk, az egyetlen fontos dolog az, hogy bátrak, merészek legyünk és legyen meg bennünk a szükséges kreativitás, hogy múltunk vagy jelenünk feltalálja a jövőt, hogy megtegyék a helyes lépést, a lemondástól való félelelem nélkül, annak érdekében, aminek jönnie kell, vagyis a jövőért.” Priscilla Celi SCJM belga szerzetesnővér 1998 őszén többek között e szavakkal fordult a hazai nagyobb szerzeteselöljárókhoz. Az akkor alig egy évtizedes távlatot szemlélő Priscilla nővér – aki az 1990-es években többször is járt Magyarországon, segítve a rendek újraindulását – gondolatát olvasva talán ma is bátorítást meríthetünk a magyar szerzetesség jövőjének aktív alakításához, amelynek egyik pillére az idézett gondolat szerint éppen az a múlt, amely 1950 és 1990 között a legtöbb szerzetesközösség számára ínséges évtizedeket hozott. Éppen ezért az elnyomás évtizedeit és az újraindulás periódusát bemutató kötet Fejérdy András egyháztörténész szerkesztésében egyedülálló módon járulhat hozzá ahhoz, hogy a magyar szerzetesközösségek megtegyék lépéseiket egy olyan jövő felé, amely hűséggel gyökeredzik a múlt eseményeiből, valamint a jelen öröméből és reményéből.
A szerzetesrendek szétszóratásának 70., valamint újraindulásának 30. évfordulóján 2020. október 17-én megtartott, és a Bonum TV által közvetített konferencia előadásait tartalmazó kötet bemutatója a járványhelyzet alakulására való tekintettel már „offline” került megrendezésre a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, 2021. november 10-én. A tanulmánykötet anyaga azonban túlmutat a megemlékező konferencia programján: egy 2018-ban útjára indult kutatási projekt „részeredményeit” tartalmazza, amelynek célja egyrészt az „emlékezet- és forrásmentés”, másrészt az így összegyűjtött anyagok feldolgozása. A feltáró és elemző munka a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája közreműködésével történt, amelynek keretében sor került az iroda „levéltárának” kialakítására is. Ebből a szempontból sem meglepő az a szerkesztői döntés, hogy a kötet bő harmadát forrásközlések teszik ki, bepillanást engedve így az érdeklődőknek a frissen létrehozott archívum anyagába. A most publikált források többsége hetven olyan jelentés vagy levél, amelyet hazai rendi elöljárók írtak 1989–1990-ben, segítve ezzel Takács Nándor Jusztin székesfehérvári segédpüspöknek, a püspöki kar akkori szerzetesügyi referensének munkáját. Az eddig szélesebb körben nem ismert iratok alapján az olvasó erős benyomást kaphat arról a helyzetről, amelyben a szerzetesrendek (anyagi) forrásaik szűkössége ellenére elszántak maradtak újraindulásuk kieszközléséért.
A kötetben olvasható hét tanulmányt három gondolati egységbe lehet foglalni, amelyeket a konferencián elhangzott kerekasztal-beszélgetés közlése követ (résztvevők: Németh Emma SSS, Ullmann Péter Ágoston OPraem, Várszegi Asztrik OSB). Az első három tanulmány szisztematikus igénnyel kívánja foglalatát adni az 1950 és 1990 közötti időszaknak. Fejérdy András tanulmánya egy, „az egész korszakot átfogó szerzetességtörténeti szintézis” megalkotásához kíván hozzájárulni azzal, hogy a központi (azaz állami) források alapján egyféle értelmezési keretet vázol fel az államszocialista időszak szerzetesi mozgásteréről. A rendek betiltása és a helyreállításukra tett kísérletek közötti időszak („a szétszóratás”) történetét az alábbi módozatok mentén ragadja meg a források tükrében: iskolafenntartás, emigráció, egyházmegyei papi szolgálat, egyéb egyházi szolgálat, szerzetesi idősotthonok, világi munkavállalás, valamint a közösségi élet szűkös keretei. Bögre Zsuzsanna tanulmánya a női rendekre fókuszál, és négy „magatartástípusban” foglalja össze a rendek „túlélési stratégiáit”, majd a kalocsai iskolanővérek történetén keresztül demonstrálja a megfogalmazott stratégiák „validitását”. Koltai András az újraindulás előzményeit tárja az olvasó elé, amelyek búvópatakok módján ölelték fel a korszakot (gondoljunk az emigrációs utánpótlásra), majd 1986-tól egyre gyorsuló ütemben járulták hozzá ahhoz, hogy az Elnöki Tanács 1989 augusztusában visszavonja a szerzetesrendek működését megtiltó 1950-es rendeletet.
A következő három tanulmány az újraindulás lehetőségi feltételeit, valamint kereteit világítja meg szervezeti, jogi és gazdasági szempontból. Kőfalviné Ónodi Márta a már említett szerzeteselöljárói konferencia levéltárának gazdag iratanyaga alapján foglalta össze a női és férfi elöljárói fórumok megalakulásának körülményeit, valamint működésük legfontosabb aspektusait 2000-ig bezárólag. Áttekintéséből az olvasó előtt gazdag kép rajzolódik ki a konferenciák tagintézményei közötti kapcsolattól kezdve, az állami és egyházi fórumokkal való érintkezésen át, a Sapientia főiskola megalapításáig. Schanda Balázs azon jogi szabályozásokat mutatja be, amelyek a szerzetesrendek újraindulását, állami nyilvántartásba vételét és ingatlanjaik tulajdoni rendezését biztosították a rendszerváltást követő években. Ez utóbbi gyakorlati megvalósulásáról Fedor Tibor írása tudósít, számba véve néhány „kiemelten kezelt” szerzetesrendi ingatlan sorsát, és összefoglalva az egyházi ingatlanrendezés 1991 és 2011 közötti helyzetét az adatok függvényében.
Az utolsó tanulmányt Deák Viktória Hedvig tollából e folyóirat legutóbbi számában is olvashatták az érdeklődők. A szerző vállalása, hogy az újraindulás „történeti-teológiai olvasatát” adja: ehhez közel kétszázötven éves távlatban értelmezi az 1990-es évek eseményeit, továbbá a jelen körülményeit globális keretbe ágyazva világítja meg. A tanulmány utolsó nagyobb gondolati egységének kérdésfelvetése szerint, a hazai szerzetesrendek újraindulásának értékeléséhez elengedhetetlen megvizsgálnunk azt, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítása milyen hangsúlyokat helyezett a szerzetesi identitás témájában, és hogy ez itthon miként hat(hat)ott 1990 előtt és után. E tematika beépítése a tanulmányok sorába természetesen újabb kutatásoknak ágyazott meg, amely összességében az egész kötet célkitűzése is: „hogy múltunk vagy jelenünk feltalálja a jövőt”, és ehhez elengedhetetlen az értékelő múltfeltárás, amelyet a tanulmánykötet magas színvonalon prezentál minden a közelmúlt egyháztörténete iránt érdeklődő számára.
(Az írás a Sapientiana folyóirat 2022/1 számában jelent meg.)